Egy nemzet történetében vannak olyan pillanatok, amikor a politikai mozgástér jelentősen kiszélesedik. Ezekben a pillanatokban viszont a meghozott döntés többnyire mozgástérszűkítően hat ki a jövőre.

Az erdélyi magyarság sorsának alapvető létkereteit – jelen pillanatban úgy tűnik, hogy hosszú távon - két békediktátum határozta meg: a trianoni és a párizsi. A trianoni békeparancs aláírásakor Magyarország teljes mértékben kiszolgáltatott helyzetben volt, már nem tehette meg, hogy szembeszegüljön a nagyhatalmak akaratával, mint tette azt Kemal Atatürk, aki megmentette Törökországot egy hasonló méretű szétszaggattatástól. A mozgástérszűkítő pillanat, amikor lehetett volna még másként is dönteni, az volt, amikor Károlyiék leszerelték a magyar hadsereget 1918 késő őszén. Magyarország területén egyetlen idegen katona nem volt, csapataink az ellenség földjén állomásoztak, onnan tértek vissza veretlenül, hatalmas harci tapasztalattal. A nem sokkal később bevonuló kisantant csapatoknak esélyük nem lett volna velük szemben.  Károlyiék akkor vették ki a fegyvert a magyar katonák kezéből, amikor négy évi idegen érdekekért folytatott harc után a saját, függetlenné vált hazát védhették volna. Ráadásképpen az ország vezetését puccsszerűen megragadó Károlyi-klikk meg is üzente a magyar területre éhes szomszédoknak, hogy nem fognak fegyvert rájuk, jöhetnek nyugodtan. Jöttek is. A folytatást ismerjük.

A párizsi békediktátumot megelőzően, bár akad, aki ezt másként gondolja, nem sok választása volt Magyarországnak s nagy biztonsággal leszögezhető, hogy ha sikerül az 1944. október 15.-i Horthy-féle kiugrás, akkor sem tarthattuk volna meg Észak-Erdélyt. Ezt viszont nem lehetett tudni, amikor a Román Kommunista Párt magyar fiókszervezete, a Magyar Népi Szövetség, (mely fennállásának idején éppen úgy monopolizálta az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletét, mint az RMDSZ 1990-től 2008-ig) „százas” Intéző Bizottsága 1945. november 15. és 18. között összeült és hosszaz vita után lényegében Erdély Romániához tartozása mellett tette le a voksot. Ezt ugyan egy olyan sajátos retorikai fordulattal tette, mely Erdély kettéosztását ítéli el, de mivel akkor senki nem gondolta komolyan, hogy a háborút elvesztő Magyarország az egész Erdélyt megkaphatná a háborút a győztesek oldalán befejező Romániától, a nyilatkozat lényegében azt jelentette, hogy egész Erdély maradjon román fennhatóság alatt. Tény, hogy akadt néhány küldött, aki nemmel szavazott és akadt néhány felelős magyar értelmiségi (Márton Áron és társai), aki kiállt a nemzeti érdekek mellett, azzal együtt, hogy azokban az időkben ez a kiállás konkrét életveszélyt jelentett.

1990-ben ismét kitágult a politikai mozgástér. Trianon óta első ízben volt lehetősége az idegen uralom alatt élő magyar nemzetrészeknek arra, hogy saját politikai akaratukat kifejezzék. Sajnos az akkor megalakult és hónapok alatt a legnagyobb magyar szervezetté terebélyesedő RMDSZ (ennek tagsága nagyobb volt, mint az összes magyarországi párt tagsága együttvéve) élére egy olyan ember került Domokos Géza személyében, aki a magyar érdekek képviseletét a vélt román tűrőképességhez szabta. Az általa fémjelzett önfeladó, kijárásos politika 1992 és 1996 között háttérbe szorulni látszott, de politikai utódai, Markó Béla és a neptuni vonal (Domokos 1993 januárjában megtartott brassói kongresszuson visszavonult az aktív politizálástól) a Szövetségi Képviselők Tanácsának 1996. november 28.-án megtartott gyűlésén visszatértek a domokosi paradigmához. Feladták az önálló külpolitikát és koalíciós szerződés megkötése nélkül, néhány ígéretre hivatkozva vettek részt az ország kormányzásában. Csapó József, Eva Maria Barki, Katona Ádám és mások előre figyelmeztettek arra, hogy a kormányon belülről, a hatalom részeként nem fog sikerülni az erdélyi magyar nemzeti közösség számára kicsikarni a közösségi jogokat, nem fog sikerülni megteremteni az erdélyi magyar nemzetrész önkormányzását, elérni a konszenzusban elfogadott legfőbb nemzetstratégiai célkitűzést, a három szintű autonómiát. S lőn. Az RMDSZ azóta is, valahányszor lehetősége van rá, a román diplomácia megszorítása, nyomás alá helyezése helyett a kormányzati hatalom felé kacsingat, mint teszi ezekben a napokban is.

Visszatérve a „százas” Intéző Bizottság döntéséhez, mely nagyobb súlyúnak tűnik az 1996-os döntésnél. Valójában nagyobb kérdésben nyilvánítottak akkor véleményt a küldöttek, s nagyobb a közösségi szégyen, mely rájuk hárul, de ők de facto nem tudták már abban a pillanatban befolyásolni a jövőt. Erdély sorsa 1945-ben, az ominózus nyilatkozat elfogadásának idején már eldőlt. Erkölcsileg tehát nagyobbat buktak, de politikailag inkább csak a néplélek szintjén ártottak, nem a szóban forgó kérdést befolyásolták.

1996. november 28.-án viszont még semmi nem volt eldőlve. A román euroatlanti csatlakozási törekvés és a magyar integrációs fáziselőny azzal kecsegtetett, hogy a magyar fél feltételeket szabhat a román csatlakozás támogatásának kérdésében. Ez lett volna az erdélyi magyar érdekképviselet és az anyaországi politikai erők közös feladata. A kormány részeként viszont csak arra futotta, hogy Tokay György mint kisebbségi miniszter még azt is elutasította, hogy Magyarország pozitívan diszkriminálja az erdélyi magyarokat az „etnikai vízum” intézményével. Magyarán az RMDSZ teljes mértékben belesimult a román nemzetstratégiai érdekek képviseletébe, s aktívan hozzájárult a „modellértékű román kisebbségpolitika” hazug mítoszának szárba szökkenéséhez.

1996 novemberében tehát az erdélyi magyarság jövőjére sorsmeghatározóan kiható súlyos döntést hoztak a küldöttek, s bizony ekkori is csak három ellenszavazat és két tartózkodás akadt.

[Borbély Zsolt Attila]    

Impresszum