Az erdélyi magyarság megmaradásáért küzdő püspök százhúsz éve, 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson. Hitét és elhivatottságát a kommunista diktatúra kínzókamrái sem tudták megtörni, a végsőkig igaz maradt céljához.



Márton Áron székely földműves család harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Gyulafehérvárott érettségizett 1915-ben, hadnagyként szolgált az I. világháború alatt Doberdónál és az Ojtozi-szorosnál. 1920-ban jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe,  négy évvel később szentelték pappá, ezután káplán, hittantanár, 1930-tól udvari káplán és püspöki levéltáros, majd püspöki titkár volt. 1934-ben az Erélyi Római Katolikus Népszövetség ügyvezető igazgatója lett, emellett alapítója és szerkesztője volt az Erdélyi Iskola című nevelésügyi folyóiratnak. 1938-ban kolozsvári plébánosnak nevezték ki.

XI. Piusz pápa 1938 decemberében nevezte ki Márton Áront Gyulafehérvár megyéspüspökének. Jelszavának, amelyhez egész életében hű maradt, ezt választotta: „Non recuso laborem – Nem riadok vissza a munkától.” A következő nehéz évtizedekben az általa vezetett katolikus egyház biztos támasza maradt az erdélyi magyarságnak. Karizmatikus személyiség volt, szavaiból, tetteiből belső erő, sziklaszilárd hitbeli meggyőződés áradt.

Márton Áron erélyesen tiltakozott, amikor az akkor már kommunista bukaresti kormány 1948-ban felmondta a Vatikánnal kötött konkordátumot, majd államosította az egyházi iskolákat. Szót emelt a magyar kisebbség jogaiért, nyíltan szembefordult a kommunista hatalommal. A brutális, embertelen rendszer támadások sorozatát indította a püspök személye ellen, állandóan megfigyelés alatt tartották, próbálták tevékenységét ellehetetleníteni.  

Ünnepélyesen, lóháton vonult be az 1949-es csíksomlyói búcsúra, beszédét akkor százezrek hallgatták. Két héttel később letartóztatták. Halálhíre terjedt és hollétéről még a Vatikánban sem tudtak, ennek ellenére a pápa címzetes érsekké nevezte ki. Márton Áron két éven át raboskodott, majd 1951-ben a bukaresti hadbíróság koncepciós per után, hazaárulás vádjával tíz év szigorított fegyházra és életfogytiglani kényszermunkára ítélte.

Külföldi nyomásra 1955-ben szabadlábra helyezték, és ismét átvette egyházmegyéje vezetését. Bérmaútjai valóságos diadalmenetté változtak, körleveleiben, prédikációiban programot hirdetett. Emiatt 1957-ben házi őrizetbe helyezték, a püspöki palotából csak a székesegyházba mehetett. „Palotafogsága” alól csak 1967-ben mentették fel.

A román állami egyházügyi vezetéssel semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó, nehogy a tárgyalásokkal azt a benyomást keltse a világ előtt, mintha az országban vallásszabadság volna. Az idős, betegséggel küszködő főpap, aki püspöksége idején szinte mindvégig fogoly volt (a bécsi döntés után Gyulafehérvár, a kommunista hatalom berendezkedésekor a börtön, majd egy évtizedig püspöki rezidenciájának foglya), 1976-tól több alkalommal felajánlotta lemondását a Vatikánnak, de ezt csak 1980. április 2-án fogadta el II. János Pál pápa.

Márton Áron fél évvel később, szeptember 29-én hunyt el veserákban, holttestét a püspöki kriptában helyezték örök nyugalomra. Temetésén így méltatták: „Üstökösként járt elöl, hogy az Isten és hit megbecsülése által érzékennyé tegye a népeket az igazságra, az élet értékének felfogására és megbecsülésére.”
Impresszum