2014. március 16. / 15:13

Incidensek március 15-én

Miközben Victor Ponta román miniszterelnök a hatóságoknak köszöngette, hogy nem történtek incidensek, információink szerint mégiscsak voltak kisebb konfrontációk a március 15-i nemzeti ünnepünkön, amiről a központi sajtó mélyen hallgatott.

Ünnepség Csíkszeredában
Ünnepség Csíkszeredában


Értesülések szerint Szatmárnémetiben kizárták Tőkés Lászlóékat a múzeumból, pedig le volt foglalva a terem.

Ugyanakkor Csíkszeredában az önkormányzat által a Vár téren tartott központi rendezvényen - a szervezőkkel történt előzetes tervek és megbeszélések ellenére - Sándor Krisztinát, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnökét nem engedték szóhoz jutni.

Sándor Krisztina Csíkszeredában el nem hangozhatott beszéde alább olvasható:

Nemzeti ünnepünkön tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit!

Márciusi ifjak – ismerős a kifejezés, hiszen csak ma valószínűleg több ezer helyen elhangzik nevük, felidézik emléküket. 1848-ban huszonéves fiatalok robbantották ki a forradalmat. Belegondoltunk jól az életkorukba?

Ugorjunk időben: öt nappal ezelőtt ott voltunk vélhetően innen is többen a Székely Szabadság Napján. Mára a magyar sajtó is visszhangzik a fanyalgók, a cinikus hangnemben megszólalok soraitól. Kérdezem: mikor jutunk el oda, hogy arról, ami egyértelműen a jövőnk záloga, az autonómiáról építő hozzáállással beszéljünk?! Miért nem tudjuk egyfajta „szent ügyként” kezelni, melyet nekünk – erdélyi magyaroknak – nem szabad eljelentékteleníteni! Mikor jutunk el oda, hogy nem arról beszélünk, mi nem sikerült jól, és kiknek a malmára hajtja a vizet, hanem hogy mi kell ahhoz, hogy legközelebb jobban sikerüljön?! Nekünk tartani kell egymásban a hitet, növelni az elszántságot, és igen, felkészülni arra is, hogy van, amikor merészebbnek kell lenni, mint ahogy azt békés eszközökkel átgondoltuk.

Térjünk vissza a fiatalokhoz, a mindenkori „márciusi ifjakhoz”. Nemcsak ′48-ban, de ′56-ban is a fiatal korosztályon múlott a történelem. És beszélünk ma sokat a történelemről is. Ki gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy éppen holnap a Krími-félszigeten népszavazást tartanak hovatartozásukról? Magyarország 1848-ban nem volt jó helyzetben, a forradalmat leverték, s a kiegyezés után mégis újra virágzó ország lett. A történelem nem lineáris: ami ma vagy kilencven éve bizonyosság, az könnyen semmivé lehet. S csak azt veszítjük el, amiről mi magunk lemondunk.

Miről is szólt a 12 pont? Biztos vagyok benne, hogy akkor is voltak, akik fanyalogtak a megfogalmazottakon, akik forrófejű fiataloknak tartották Petőfiéket – és mégis: ma rájuk és nem az események sorában névtelenül maradt kívülállókra emlékezünk.

Engedjék meg, hogy személyes mondanivalóval zárjam: Kolozsváron éltem 14 évet, és ez idő alatt értük el, hogy minden évben március 15-én, a Protestáns Teológiai Intézet elől induló magyar közösség számára mára lezárnak egy útsávot – gond nélkül. A funari évek hangulata eltűnt, s bár tíz évvel ezelőtt még alig mertünk kokárdával a központban járkálni, mára ez természetessé vált. De kellett az a maroknyi unitárius és református teológiai hallgató és egyetemista, akik évről évre magyar zászlókkal, növekvő kísérettel vonultak Mátyás szobrához. Kezdetben nem szerepeltünk a hivatalos programban, és nem kis megütközést keltettünk a járókelőkben. Mára mindenkinek természetes, hogy ez így van. És így van jól.

Legyünk hát elszántak, állhatatosak, s ezt erősítse meg bennünk a márciusi ifjak lendülete, emléke!
Impresszum