Látszólag méltányosan kívánja megoldani a Bob utcai iskola sorsát a kolozsvári önkormányzat. Ugyanis a már jóideje esedékes épület-visszaszolgáltatás (jogilag) kényszerű bekövetkeztével, a sorozatos és megszokott tiltakozások ellenére és a római katolikus egyház határozott kérésére az iskolát át kell adni jogos tulajdonosának, egyben a városnak gondoskodnia kell a román iskola elhelyezéséről.

Az elbitorolt, máig vissza nem adott Kolozsvári Casino
Az elbitorolt, máig vissza nem adott Kolozsvári Casino


A hosszú huzavona után nyugvópontra jut(hat)na egy feszültséget okozó kérdés. És, tegyük hozzá, a feszültséget nem mi gerjesztjük, hanem azok, akik nem tudnak beletörődni abba, hogy az egykori tulajdonosok visszakapják az őket jogosan megillető ingatlanaikat, amelyeket a kommunista rendszer önkényesen elvett egyik napról a másikra Romániában. Amit egykor egy tollvonással vettek el, ma sok-sok évi pereskedés, idegölő és elkeseredett harc nyomán kerül(het) végre vissza egykori tulajdonosához.

Csakhogy ami elvész a réven, visszaszerezhető a vámon! Az az épület, ahová a Bob utcai iskolát kívánják beköltöztetni (de csak azért, mert nem rakták rendbe az eredetileg kiszemelt és a várost ma csúfító, elhanyagolt Unió utcai műemlék épületet), a Deák Ferenc utca 16. szám alatt található épület szintén egykor magyar tulajdonú, ezidáig vissza nem szolgáltatott ingatlan. Ez a több évtizede jogtalanul bitorolt épület a Kolozsvári Casino közadakozásból felépített székháza. A név egyáltalán nem egykori kártyabarlangot takar, hanem egy olyan angol típusú klubot, ahol az egykori erdélyi magyar társadalom vezetőrétegének tagjai társalogtak, szórakoztak, művelődtek. Az 1833-ban alapított, majd napjainkban újra jogutódként bejegyzett, legrégebbi erdélyi magyar civil szervezet székháza, amelyet „mágnáskaszinó” néven is ismertek, az erdélyi nemesek klubja volt, komoly könyvtárral, értékes festményekkel és pezsgő élettel, amíg ezt hagyták, azaz 1946-ig.

Akkor kitűnő taktikai érzékkel a forrongó „demokratikus” légkörben a Magyar Népi Szövetség kezelésébe adták, és ők is használták ennek a szervezetnek a megszüntetéséig. Tehát magyart a magyarral játszottak ki a szokásos és lelkesen lihegő osztályharcos szellemben és fifikával.
A Kolozsvári Casino épületét, amelyet a város egykori és későbbi vezetősége átengedett használatra a szakszervezeteknek, az újra bejegyzett, jogi személyiséggel rendelkező egylet megpróbálta bírósági úton visszaszerezni, a legfelső bíróságig elmenően. Mindhiába! A peranyagot elküldtük Strasbourgba, és azóta „Godot-ra várunk”... „Levél se jön ...” – közben a beültetett szakszervezet vagy a városvezetés számos más szervezetnek és álszervezetnek (kb. húsznak!) tovább- vagy kiadta az épület helyiségeit – mindenki másnak, csak nem a jogosult visszaigénylőknek.

Most pedig újra szövik a gubancossá vált hálót, és újabb konfliktushelyzetet hoznak létre, hogy legyen majd mit kibogozni évtizedeken át. Ugyanis ha egyszer a Kolozsvári Casino mégis visszakapná egykori székházát, akkor elkezdődhet az újabb csata, hogy az eltulajdonított és vissza nem szolgáltatott épület új bérlője hogyan és mikor adja majd át az egykori tulajdonosnak az épületet. (A telek egy részét, szintén régebben, már el is adták egy szemfüles és jó kapcsolatokkal rendelkező vállakozónak.)
Egyetlen egy tisztességes elöljáróról volt tudomásom Romániában, aki önzetlenül és a legőszintébb igazságérzettől hajtva visszaszolgáltatta eredeti tulajdonosaiknak a birtokában lévő javakat – és ez becsületére váljék! –, aki pedig Corneanu temesvári ortodox püspök volt, aki visszaadta a görögkatolikusoknak mindazt, amit az ortodox egyház 1948-ban eltulajdonított (kommunista állami segédlettel). A kolozsvári önkormányzat nem tudna egy Corneanuéhoz hasonló precedenst teremteni?
Ha nem magyart a magyarral , akkor magyart a románnal ugrasztanak össze újra, miként eddig is! Ki szervezi ezt meg ilyen jól, az ország/főváros mely sarkából?  Kik azok, akik ma sem tudják elismerni a magántulajdon szentségét? Még mindig ők intézik az ország ügyeit? Ők a Nyugat partnerei? Mire számít tőlük a Nyugat? Sápra, avagy ki tudja mire másra? És huszonöt év „demokrácia” (?!) után mi, magyarok és nem magyarok, mire számíthatunk?
 
Egykor a magyarságra a virtus volt a jellemző. Hol van az a magyar és hol az a virtus? Nem egy-egy megszállott vagy egy szűk kis csoport feladata visszaszerezni és megőrizni azt, ami jogos tulajdon, hanem egy közösségé. Ha végignézünk a lerongyolódott, de mindenképpen lemaradt/elhagyott erdélyi magyarságon, feltesszük a jogos kérdést: mi lett volna e 25 év első számú és felvállalt feladata?

[Vekov Károly történész, volt parlamenti képviselő]
Impresszum