Dan Alexe nemrég megjelent könyve, a Dákopátia és egyéb román eltévelyedések (Humanitas Kiadó) sokakat meg fog botránkoztatni – nemcsak a „dákopatákat”, hanem azokat is, akik még mindig magukon viselik a kommunista történészek által írt történelem okozta mérgezés nyomait.



Nagy lármát fog kiváltani, nagy mennyiségű kommentárt és véleményt, vitát és Facebook-harcot fog okozni. De az kétségtelen, hogy az általa kiváltott zűrzavar egészséges. A nacionalista kommunizmus által a múltban bátorított román protokronista betegség mindenféle csatornákon visszatér és meglepő könnyedséggel fertőzi meg az elméket.

Amit létrehoz, az a nyilvánvaló ostobaság.

Az ostobaság ellen pedig erős orvosságokra van szükség, hogy kilábaljon a rá jellemző tehetetlenségből. Dan Alexe könyve erős gyógyszer. Ironikus, szarkasztikus, művelt, erős nyelvészeti és történelmi érveken alapuló, néha játékos, újságírói vénával megírt – a racionális olvasó rendkívül kedveli majd, a honi „okkultistákat” pedig halálra fogja idegesíteni. Dan Alexe ezzel a könyvével szükséges józansági közszolgálatot hajt végre.

Az alábbi összefoglaló távolról sem adja vissza a könyv által az olvasónak nyújtott teljes élvezetet. Ez csak egy bevezető és azoknak a mentális kisiklásoknak a feltárása, melyeken a „dákopátia” alapul. A következő gondolatokról van szó:

* A dákopátia eltévelyedés, bolyongás. A dákopaták egy ádámi nemzetet, egy korszakokon, évszázadokon, kultúrákon átívelő román biológiai lényeget posztulálnak.

* A „dákopaták” szerint egyetlen igazság van – a dáko–román kontinuitás. Posztulátumként mondják ki, hogy a román nép biológiai kapcsolatban áll a dákokkal, figyelmen kívül hagyva azt, ami egy népet meghatároz – a nyelvet, a kultúrát. Ez fasisztoid redukcionizmus.

* A dákopata elmélet egy ókori szerzőktől származó, szórványos elemekre alapozva improvizált mesterséges, magányos entitás mitologizálása. A történelemmel, nyelvészettel, antropológiával, etnográfiával és régészettel kapcsolatos mélységes tudatlanságon alapul.

* A „dákopaták” egyike sem szakértője egyik olyan területnek sem, amelyről beszél. De a médiában sikerült kiemelkedő és káros pozíciót megszerezniük.

* Az ókori szerzők nem csalhatatlan források ezen a téren. A görögök és a rómaiak sohasem foglalkoztak szomszédaik identitásával. Még azt is nehéz feltárnunk, milyen nyelven beszélt Nagy Sándor. Ha nem tudták, hogy milyen nyelven beszélnek a szomszédaik, akkor vajon volt-e fogalmuk arról, milyen nyelven beszéltek a tőlük 1000 kilométerre, északon élő népességek?

* A „dákopaták” egy valószínűtlen mitológiai múltat rekonstruálnak. Átvetítik az ókorba a mai Románia térképét és kiszámítják, mekkora terület romanizálódott. Nagyon nehéz felbecsülni az általunk ma Dáciának nevezett terület ókori népességét, de nem érhette el a több százezer főt. Ez eleve megsemmisíti a latinizálás ellenérvét – a „dákopaták” azt állítják, hogy ez a Hérodotosz által emlegetett fenséges és dicsőséges népesség nem latinizálódhatott. Hérodotosznak fogalma sem volt erről. Amikor ő azt állítja, hogy a trákok ugyanolyan sokan voltak, mint az indiaiak, ez egy egyszerű címke volt, egy ókori protoújságíró elnagyolt címkézése.

* A „dákopaták” egy szerencsétlen hagyományra támaszkodnak. Az alapkövet Densuşianu rakta le, aki egy vidéki okkultista jegyző volt, és nem rendelkezett nyelvészeti tanulmányokkal. Meglepetten látom, hogy ma nyelvészként komolyan lehet venni Densuşianut, miközben ő a XIX. századi okkultisták világához tartozik, akik a tarotról meg a piramisokról írogattak.

* Ami a román és az albán nyelv rejtett rokonságát illeti: itt egyértelmű különbséget kell tenni a nyelvek közötti – felületes – szókölcsönzések és a tipológiai hasonlóságok között. Vegyük, például, az angol nyelvet. Ha a szókincs alapján ítélnénk, akkor újlatin nyelvről lenne szó, hiszen a szavak többsége a latinból és a franciából származik. Az angol nyelv főleg a normann hódítás után latinosodott el – a normannok franciául beszéltek –, aztán a reneszánszig a francia volt az udvari nyelv. De az angol nyelvtan germán marad.

* Van egy dolog, amivel kapcsolatosan a „dákopaták” mélységesen tévednek. Nem fogják fel, hogy az albán és a román egyidejűleg latinosodott a római hódítás révén. Óriási a román és az albán nyelv közös szókincse. De az albán a szókincset illetően mélységesen latinosodott, míg a struktúrája latinosodás előtti maradt. Bizonyos dolgok közösek lettek a román nyelvvel – ami hosszas együttélést mutat. Például a főnév végi határozott névelő – ami megkülönbözteti a románt a többi újlatin nyelvtől – az albán nyelvvel közös. További érv az is, hogy mindkét nyelv mélyrehatóan befolyásolta a balkáni szláv nyelveket. A bolgár és a macedón nyelv, az összes többi szláv nyelvvel ellentétben, elvesztette a hajlítást, nincsenek esetek, az esetek a szóvégi határozott névelővel jönnek létre. Ez nem jön létre spontán módon, ez a szomszédok hatására alakul ki.

* A kaukázusi kultúrák példája. A Kaukázusban létezik a világ legnagyobb nyelvi változatossága. Gyakorlatilag mindenki a saját nyelvét beszéli – nem ugyanannak a nyelvnek a dialektusait. A kétmillió lakosú és Hollandia méretű – nagyrészt hegyvidéki – Dagesztánban 26 hivatalosan elismert nyelvet beszélnek, és mindegyik még külön dialektusokkal is rendelkezik. Ennek ellenére a Kaukázus megdöbbentő egyformaságot mutat. Mind egyformán öltöznek a Fekete-tengertől a Kaszpi-tengerig. Ugyanolyan a népviseletük, ugyanolyanok az ételeik, még akkor is, ha másképp nevezik őket, ugyanazok a legendáik, ugyanazok a háztartási eszközeik. Következésképpen a nyelv egy dolog, a tárgyi, háztartási civilizáció más, ezek nem esnek egybe. Nekünk azt verték a fejünkbe az iskolában, hogy egy nyelv azonos a – vizuális, grafikus, kézműves – kultúrával.

Ez nem igaz. Így hát az, hogy a töltött káposzta és a miccs Anatóliától Erdélyig mindenfelé megtalálható, semmivel sem csökkenti a román nyelv értékét, vagy a román kultúra egyediségét.

[Forrás: Főtér, contributors.ro]
Címkék: dák, román, Dan Alexe
Impresszum