2013. július 4. / 12:43

Miért hallgat az MKP?

Magát a felvidéki magyarság egyetlen hiteles képviselőjének tartó párt néma csendbe burkolózott, miután az Orbán-Fico találkozón egy szó sem esett a magyar közösséget ért sérelmekről és jogfosztásokról - írja Facebook-bejegyzésében Szávay István képviselő. Alább olvashatók a részletek.



A Magyar Közösség Pártja alapszabálya szerint az MKP alapvető célja, hogy „érvényesítse a Szlovákiában élő magyarok és más kisebbségben élő nemzeti és etnikai közösségek érdekeit, bővítse az emberi és állampolgári jogok törvényes intézményrendszerét.” Sokan sokféleképpen megfogalmazták már az elmúlt években abbéli aggályaikat, vajon az MKP mennyiben felel meg saját célkitűzéseinek, vajon minden téren kellő határozottsággal lép-e fel a felvidéki magyarság érdekében, belföldön és külföldön egyaránt. Merthogy a magyar közösség érdekeiért nemcsak Felvidéken, a szlovák kormánnyal szemben kell és lehet kiállni, hanem Magyarországon is, ha úgy szükséges. Most szükséges lett volna!

Már jó ideje szomorúan szemlélem, hogy a valaha szebb időket is megélt pártot milyen szorosan vonja, szorítja, láncolja egyre inkább magához a Fidesz, hogyan válik az MKP és annak vezetése egyre kritikátlanabbá Orbán Viktorral és kormányával szemben. Ékes példája, sőt újabb, az eddigieknél is szomorúbb állomása e folyamatnak az, ami az elmúlt napokban történt. Pontosabban nem történt. A keddi napon Budapesten – ha azt vesszük, akkor hazai pályán – találkozott Orbán Viktor Robert Ficoval. A híradások szerint Berényi József, az MKP elnöke egyeztetett is előzőleg a magyar miniszterelnökkel, valamint Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel és Répás Zsuzsanna helyettes államtitkárral; ahogyan azt a bumm.sk hírportálon olvasható nagyinterjújában mondja: ezek az egyeztetések rendszeresek ilyen esetben. Pártjának holnapján idézett nyilatkozata szerint ezen a találkozón tájékoztatta vendéglátóit „a felvidéki magyarságot érintő legfontosabb aktuális kérdésekről”.

A találkozó – mondhatnánk – a már megszokott forgatókönyv szerint zajlott. A „felvidéki magyarságot érintő legfontosabb aktuális kérdésekről” pedig egy szó sem esett. Ezeket Orbán – kínosan ügyelve a hazug látszatra, hogy Szlovákiával mennyire virágzóak, no és főleg mennyire problémamentesek a kapcsolatok – egyszerűen fel sem vetette szlovák partnerének. Nyilván nem kívánom tagadni a határ menti együttműködések, az útfelújítások meg a szlovák-magyar kis- és középvállalkozások közötti kapcsolatok élénkítésének fontosságát, de valóban ezek a legfontosabb, legsürgetőbb, legproblémásabb ügyek? Vajon ezekről tájékoztatta Berényi a magyar miniszterelnököt? Hadd éljek a gyanúperrel, hogy nem.

Persze nem azt várnám, hogy az MKP elnöke az asztalt verve kérje számon a magyar kormányon annak sokadjára ismételt, árulással egyenértékű magatartását (az ügy súlyából adódóan egyébként ezt is megtehetné, ráadásul igaza is lenne), ezt anyaországi képviselőként a Jobbik nevében mély felháborodásomban megtettem magam. De az, hogy a magyar miniszterelnökkel történt egyeztetése és az általa ott elmondottak látványos mellőzése után sem neki, sem az MKP bármely vezetőjének nincs egyetlen szava sem mindehhez, az mélyen megdöbbentő számomra, és meggyőződésem, hogy az MKP-ban (még) bízó felvidéki magyarok döntő többsége számára is. Elszakított nemzettestvéreink nyílt semmibevételének tartom, hogy az őket érintő problémák a sajtó híradásai szerint ezen a tárgyaláson sem merültek fel. Számos ügyet meg lehetne említeni, a nyelvtörvénytől a vasúti kétnyelvűségig, a dunaszerdahelyi szurkolók megverésétől Malina Hedvigig. De beszéljünk most csak egyről, a legszégyentelenebbről, a legmegalázóbbról, az elviekben minden felvidéki magyart érintő állampolgársági jogfosztásról. Beszéljünk arról, hogy Orbán Viktor a teljes kérdéskört annyival intézte el, hogy a „felállított bizottságok jól haladnak”, miközben három év alatt semmilyen ügyben sem sikerült megoldást találni. És ehhez az MKP-nak egy szava sincs! Miközben a miniszterelnöki találkozóról a felvidéki magyar hírportálok jogos felháborodásukban minimum értetlenkedő, de inkább negatív hangvételű, a pártot és annak elnökét támadó írásokat, publicisztikákat közölnek, aközben sem Berényi Józsefnek, sem pártja egyetlen tisztségviselőjének nincs véleménye arról, hogy Orbán Viktor július 2-án ismét megfeledkezett a felvidéki magyarságról és feláldozta nemzettársainkat az européer együttműködésért és önös politikai érdekeiért cserébe.

Felmerül a kérdés, hogy valójában milyen célokat szolgál az a külhoni magyar érdekképviselet, amely mélyen hallgat akkor, amikor az általa képviselni kívánt magyar közösség megmaradását, sőt puszta létét érintő kérdések még csak említés szintjén sem merülnek fel egy államközi találkozó alkalmával? Milyen célokat szolgál az a külhoni magyar érdekképviselet, amely némán tűri, hogy a gazdasági szempontok, valamint a Ficoval megköttetett EU-s politikai barátság mindenben megelőzzék, felülírják az elszakított magyar közösség érdekeit? Hadd ismételjem itt meg, amit két napja írtam: a szlovák miniszterelnök nyilván a magyar közösséget ért sérelmek témájának ejtéséért cserébe támogatja az EU-ban Orbánt, és kiáll mellette a fideszes pártállam építése miatt megfogalmazódott európai bírálatokkal szemben. Így áldozza fel a Fidesz a nemzeti érdekeket a pártérdekek oltárán. Vajon-nem teszi-e ugyanezt az MKP is?

Világos persze, hogy az MKP vezetésének sok vesztenivalója van a magyar kormánnyal szemben, még a jogos kritika felvállalása esetén is. Például nem lehetne Martoson megrendezni a több mint ötvenezer eurónyi magyar adóforintot beszippantó, Tusványosra hajazó, újabb határon túli fideszes párttábort; vagy nevezhetnénk nyugodtan ellentábornak is. De ami nyilván még inkább fájdalmas lenne, ha elzáródnának a külhoni fideszes politikai klientúra intézményesített rendszerét szégyenteljes nyíltsággal építő Bethlen Gábor Alap ilyen-olyan pénzcsapjai. Merthogy azt már régen nem gondolja senki, hogy ezeket a forrásokat szakmai alapon ítélik meg. Persze ha nagyon precízek akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy ez már nem is pártérdek, hanem még annál is kevesebb: csoportérdek. Hiszen nemhogy az úgymond független, esetleg másokhoz kötődő, de még az MKP-közeli szervezetek és programok közül sem jut föltétlenül mindenkinek magyarországi támogatás, ha vezetőik nem fekszenek jól a Čajakova utcában.

A Magyar Közösség Pártja számos alkalommal ítélte el a Most-Híd vegyespártot mondván, hogy nem (eléggé) magyarok, nincs meg bennük a nemzeti kérdések iránti érzékenység. De Berényiék maradéktalanul érzékenyek-e akkor, amikor például az Aradról elrabolt Skultéty László hegyesmajtényi temetésén nemcsak a Híd, hanem az MKP képviselői is távol maradnak? Vagy a világ máig legidősebbnek tartott katonájának újratemetése – aki történetesen egyébként magyar és felvidéki születésű volt – nemzeti szempontból annyira nem fontos, hogy valaki közülük is vállalja az utazás fáradalmait? Netán az esetleges következményektől féltek? Hol van a nemzeti ügyek iránti érzékenység akkor, amikor az MKP teljes vezetése zokszó nélkül tűri, hogy a magyar kormányfő a nemzeti szempontok teljes mellőzése mellett még állandóan gesztusokat is tegyen szlovák kollégájának, most éppen két szlovák iskola felújításának állami támogatásával kedveskedve neki. Fico ezt egy fejbiccentés és egy félmosoly kíséretében tudomásul vette, viszonozni azonban már esze ágában sem volt, sőt amit tud, nyilván továbbra is megtesz a felvidéki magyarság ellehetetlenítése, beolvasztása vagy elüldözése érdekében. Még Öllős László politológusnak is feltűnt, hogy mennyire látványosan hiányzott Fico viszontgesztusa. Ugyanúgy hiányzott, mint legutóbb, amikor Orbán elújságolta neki, hogy mennyi pénzt fordított a magyar kormány a pilisszentkereszti Szlovák Központra.

Visszatérve az állampolgárságra: az MKP-nak persze nyilván nem könnyű határozottnak lennie ebben az ügyben, mert világosan tudják: saját anyaországuk kormánya semmiképpen sem állna melléjük, azért sem, mert a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes az állampolgársági kérelem titkos, anyaországi leadására biztatta felvidéki nemzettestvéreinket ahelyett, hogy bátor felvételre ösztönözte és a magyar kormány támogatásáról biztosította volna őket. De ez az ügy már jóval régebben el lett rontva. Akkor, amikor világossá vált, hogy a szlovák állampolgársági törvény égbekiáltó, minden európai és emberi normával ellentétes következményeit civileknek – köztük nagyon fiataloknak és nagyon időseknek – kell viselniük. A lelke mélyén talán Berényi József is érzi, hogy nem Gubík Lászlónak, Dolník Erzsébetnek, Tamás Ilonka néninek és másoknak kellett volna annak idején elsőként felvállalnia a magyar állampolgárság felvételét, hanem személyesen neki, valamint az MKP két EP-képviselőjének, Bauer Editnek és Mészáros Alajosnak. Nemcsak azért, hogy jó példát mutassanak, hogy eloszlatni próbálják a félelmeket és tettekre, bátrabb kiállásra sarkallják Magyarországot, hanem azért is, hogy felhívják a nemzetközi közvélemény és az Európai Unió figyelmét erre a XXI. századi Európában teljességgel elfogadhatatlan, modern kori jogfosztásra.

Az MKP elnöke egyszer már elhatárolódott a Jobbiktól, elhatárolódott személy szerint tőlem is, elhatárolódott már másoktól is. Sőt egyre inkább elszigeteli magát és egész pártját minden olyan politikai vagy civil formációtól, amely nem tetszik az általa egyedüli magyarországi partnernek tartott Fidesznek. A fentiekből is következő függősége okán pedig egyre inkább kiszolgáltatja magát – ezzel együtt a magyar közösséget is – a kormánypárt érdekeinek.

Végezetül két kérdés adódik mindebből. Egyrészt vajon megéri-e ez a típusú érdekképviselet a felvidéki magyarságnak is? Másrészt pedig mi lesz a kétharmad után, mi lesz a Fidesz után?
Impresszum