2014. december 15. / 21:34

Temesvár 25.

A Temesvár 25. című emlékhét egy budapesti emléküléssel kezdődött a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében hétfő reggel. Tőkés László erdélyi európai parlamenti képviselő, Temesvár volt református lelkipásztora, az 1989 decemberi ellenállás hőse és a romániai népfelkelés szikraembere az MTA elnökét és a magyar miniszterelnököt követően szólt a részvevőkhöz. Beszédét alább olvashatják.



Megemlékező beszéd

A 95 évvel ezelőtti, Sopron környéki sikeres népszavazás emléknapján az ország tegnap ünnepelte a Hűség Napját. Ezzel szemben viszont december elején emlékeztünk meg egy másik, kudarccal végződött népszavazás 10. évfordulójáról. Az előbbi nemzeti önrendelkezésről, az utóbbi ellenben nemzeti önfeladásról szólt. Az egyik, szinte reménytelen helyzetben, a trianoni végzést igyekezett korrigálni, az utóbbi azonban, nyerő helyzetből, végtére is a trianoni állapotokat szentesítette.

Huszonöt évvel a kommunista diktatúra bukása után boldog vagyok, hogy a szabad magyar hazában, ma – a soproniak hűségével – együtt ünnepelhetünk. És tesszük ezt éppen itt, Budapesten – a Magyar Tudományos Akadémia székhelyén és a Magyar Országgyűlés szárnyai alatt –, annak jeleképpen, hogy nekünk, bel- és külhoni magyaroknak nem csupán a múltunk, hanem jelenünk és jövendőnk is közös, mert hiszen mesterségesen megvont határok által sem a nemzetet, sem történelmünket nem lehet szétszakítani.

A romániai forradalmat elindító 1989-es temesvári népfelkelést a szónak ebben az értelmében nemcsak a román, hanem a magyar történelem – közös – részének is tekinthetjük, mely – habár csak egy rövid időre is, de – egymás mellé állította népeinket, és kihatásában, következményeiben egész nemzetünk életére áldásos befolyást gyakorolt. Azt ugyanis világosan kell látnunk, hogy negyed évszázaddal ezelőtt a volt szovjet tábor népeinek összefogásával nem csupán a kommunizmus uralmát sikerült megdönteni, hanem magyar szempontból nézve, a környező országok nacionálkommunista rezsimjeinek bukása egyben kisebbségben élő nemzetrészeink felszabadulását és a határok fölötti nemzetegyesítés  kezdetét is jelentette.

Emlékezzünk vissza: akkor és ott – Ceauşescu Romániájában – falak helyett még falvak lerombolására készültek, és falvak helyett mégcsak régi-új falak épültek: „a hallgatás, a félelem, az önkorlátozás falai; a tartósan magába zárt lélek és gondolat palánkgyűrűi; az elnyomorodott tudat ideológiai tartóoszlopai; a kölcsönös bizalmatlanság drótsövényei” (üzenet Sopronpusztára, 1989 augusztusában). Miközben egyes szomszédos országokban már hasadt a hajnal, és a Páneurópai piknik alkalmával már sikerült áttörni a Keletet Nyugattól elválasztó határzárat – ezenközben Romániában még a legkeményebb totális diktatúra dühöngött, és készült berendezkedni az örökkévalóságra; a román–magyar határon pedig vadászták, elfogták, odébb pedig Dunába lőtték a kétségbeesve menekülőket. Igen, nem csupán a sopronpusztai sikeres keletnémet áttörés, de a berlini típusú román határzár is megérne egy misét: egészében véve maga, a tízezres nagyságrendű romániai menekültügy története – melynek végül is a temesvári népfelkelés vetett véget, amikor is az átjárhatatlan trianoni határfalakat Jerikó falai módjára ledöntötte.

A román nép szabadságharca meghozta gyümölcsét – és újan választott államelnökével, Klaus Johanisszal az élen, ezekben a napokban együtt emlékezik és ünnepel az ország jobbik része.
Örömükben osztozva, én viszont itt, Budapesten, nemes egyoldalúsággal arra szeretnék rámutatni, hogy Temesvár számunkra, magyarok számára mit jelentett. A sok vonatkozás közül, engedjék meg, hogy azt a határtalan lelki egységet emeljem ki, amely határon innen és túl, akkor kapcsolta össze nemzetünket. Az egymásra találásnak és a végre szabadon való találkozásnak azt a páratlan örömét és élményét, mely a segítségünkre siető anyaországiak arcára rá volt írva, és egész lényükből – az egész anyaországi közhangulatból és a honi médiából is – felénk sugárzott. Akkor, ott, Erdélyországban, Temesváron és a szilágysági Menyőben úgy éreztem, hogy netalán csak a Berlini fal leomlását ünneplő, az országuk egyesítésére induló németek lehettek még olyan boldogok, mint mi, magyarok, akik számára a trianoni válaszfalak ledőlése megnyitotta az utat a nemzet újkori, határokon átívelő újraegyesítése előtt.

Ez a fajta egység ritka – történelmi – pillanat egy nemzet életében. Legutóbb talán csak 1956 idején volt ehhez hasonló. És talán mostanság, az ellenforradalmi szocialista-liberális posztkommunista rendszert leküzdő, kétharmados erejű, békés rendszerváltoztatás idején, amikor is végre újból csak nincs „ellenzékben a nemzet”…

Erdélybe visszahajolva, hadd mondjam el, hogy a legutóbbi romániai elnökválasztás szintén olyan fajta egységbe kovácsolta a románságot, amilyenre 1989 óta aligha volt példa. Paradox módon, ennek a választási összefogásnak, számarányát meghaladó mértékben, az erdélyi magyarság is részese volt. '89 óta erre sem igen volt példa. Ez az országos egység és román–magyar összefogás annak a reményével és lehetőségével kecsegtet bennünket, hogy a 2010-es magyarhoni fordulathoz hasonlóan, négy év után nálunk is a rendszerváltozás új fejezete kezdődhet el. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a jobbra, másra, többre szavazó polgári társadalom megújuló lelkesedésének, hitének és tettrekészségének erejével, cselekvő módon haladjunk tovább a változások és a felemelkedés útján. A kisebbségi magyarság nemzetpolitikájában ugyanerre a rendszerváltoztató akaratra van szükség. Román népi nyelven szólva: nem szabad hagynunk, hogy „ellopják tőlünk a forradalmat”. Temesvár hite, hűsége, bátorsága és példája erre kötelez bennünket. A hitéért kiálló református gyülekezeté, mely cselekedettel tanúsította: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel.5,29).

És hogyha már a köztünk volt falak leomlottak, az egyesülő Európával szemben is méltán támasztjuk azt az igényt, hogy: legyen „magyar Unió az Európai Unióban”; a szomszédaink iránt pedig azt, hogy: legyen magyar–román–szláv Unió „a Kárpátok alatt”…

Budapest, 2014. december 15.

    Tőkés László
Impresszum