Nemzetpolitika címszó alatt az elmúlt napokban valami iszonyú méretes és penetráns szagot árasztó valami úszott le a magyarországi közéleti sajtó különféle csatornáin.



Az úgynevezett Tőkés-ügy dagasztásába balliberális és elvileg polgári-nemzeti médium egyforma élvezettel kapcsolódott be, végtére is e játékban két legyet lehetett ütni egy csapásra: el lehetett maszatolni a nemzetpolitika valóban fontos, égető kérdéseit és problémáit. Másrészt pedig bele lehetett rúgni egyet Magyarország miniszterelnökébe. 

Ez a belpolitikai dagonya bennünket felvidéki (Magyarországon divatos szóval: regionális) hírportálként kevéssé érdekelt, kútjaink már e nélkül is éppen eléggé mérgezettek. Ám a magyar sajtó, pontosabban a Magyar Nemzet végül mindent megtett azért, hogy beleráncigálja ebbe az elvtelen, aljas iszapbirkózásba a határon túli magyarokat is, legalábbis néhány ismert közéleti szereplőn keresztül. A felvidéki érintett Duray Miklós volt.

No de kezdjük a legelején. Az úgynevezett Tőkés-ügy lényege röviden annyi, hogy május hetedikén Tőkés László európai parlamenti képviselő – aki nem csak az erdélyi, de az egész magyarság egyik ikonikus alakja, akinek a rendszerváltásban játszott szerepe elvitathatatlan –egy könyvbemutatón vett részt. Borbély Zsolt Attila „Negyed évszázad erdélyi magyar politikatörténete 1989-2014” c. kötetének beszélgetéssel egybekötött budapesti bemutatóján hangzott el az alábbi, azóta ezerszer megrágott, lenyelt, visszaöklendezett, majd újra megcsócsált és visszájára fordított mondat: „Már én sem értem Orbánt.” Tőkés László a magyar nemzetpolitikára utalt, melyet kritikával illetett. Szerinte a magyar kormányzat nemzetpolitikai lépései követhetetlenek, átláthatatlanok, a miniszterelnöknek pedig – egyéb teendői és küzdelmei miatt – nincs kellő ideje arra, hogy nemzetpolitikával foglalkozzon. Sérelmezte azt is, hogy a kormány azzal az RMDSZ-szel barátkozik, amely negyed százados története során már megszámlálhatatlan alkalommal vetett gáncsot az önrendelkezési törekvéseknek.

A meglehetősen kurtára szabott, mondjuk úgy: sajátosan összeválogatott beszámoló Tőkés mondandójából a Magyar Nemzetben látott napvilágot, majd innen kelt szárnyra és vette át valamennyi balliberális média. Páratlan alkalom volt ez, hiszen egy Tőkés László nevű bottal ütni Orbán Viktort nem minden nap kínálkozó lehetőség. Élt is vele mindenki, akinek volt hozzá gusztusa – és megrendelése.

A Magyar Nemzet azonban még tovább ment: egy következő cikkében immáron a határon túli magyar közszereplőket kérdezte az esetről. A szándék olyan nyilvánvalóan átlátszó, hogy inkább nevetséges, mint bosszantó: az Orbánnal nyíltan tengelyt akasztó Simicska-médiabirodalom napilapja elkezdte belerángatni ebbe az ocsmányságba a nemzetpolitikában érdekelt határon túli közszereplőket is. Mindenki harca mindenkivel...

És volt, aki szépen el is készítette a házi feladatát, mint például az RMDSZ, mely párt örömmel élt a lehetőséggel és taszított egyet Tőkés Lászlón, mondván: Tőkést már egyre kevesebben veszik komolyan az erdélyi magyar közéletben. Másokat azonban már nehezebb volt felültetni a hintára. 

A lap Felvidékről Duray Miklóst kereste meg, aki azonban – nyilván csalódást okozva – nem egészen abból a kottából játszott, amit le kívántak tenni elé. Duray a lapnak adott nyilatkozatában röviden és tömören úgy fogalmazott, hogy „az elmúlt huszonöt évben több olyan korszaka is volt a magyarországi kormányzásnak, amelyben nem lehetett nyomon követni, hogyan keveredik a nemzetpolitika a pártpolitikával, kormánypolitikával”, hozzátéve: a 2010 előtt kialakult gazdasági válsághelyzet még ma is sok lényeges dologról eltereli a kormány figyelmét, „pedig több közülük az olyan, amely leválasztható lenne a válságkezelésről, és nem is kerülne sok pénzbe”.

Erre egyelőre még nem harapott a baráti sajtó, pedig a lényege e mondanivalónak ugyanaz, mint amit Tőkés is megfogalmazott: igenis vannak problémái, betegségei a magyar nemzetpolitikának, amelyekről lehet és kell is beszélni, párbeszédet folytatni. No persze nem úgy, ahogy azt most a „polgári napilap” menedzselte.

Tény, hogy a magyar nemzetpolitikában bekövetkezett 2010-es fordulat látványos volt, eredményei vitathatatlanok. Ami korábban – különösen Gyurcsány kormányzása alatt - elképzelhetetlen volt, az mára mindennapi valóság: a határon túli magyarság közjogi értelemben is csatlakozhatott az anyaországához az állampolgárság felvétele útján. De az is érzékelhető, hogy az ígéretes kezdet után a nemzetpolitika kezdett egyre inkább a szépen hangzó szavak-jelszavak laboratóriumává válni, miközben a határon túli magyarság akut problémái továbbra is megoldatlanok. Mind közül a magyarság asszimilációja, fogyása az, ami megállíthatatlan, és amiről a nemzetpolitikának egyelőre lövése sincs. Mármint hogy érdemben, és nem a szavak szintjén, mit kezdjen vele. E helyett a magyar külüggyel belekezdtek egy olyan veszélyes játékba – Felvidéken –, ami a „még sohasem voltak ilyen jók a kapcsolataink Szlovákiával” hangoztatásában csúcsosodott ki, és lényegében nem más, mint Robert Fico összes mocskos szennyesének a tisztára mosása. Ez viszont már nem hiba, hanem bűn.
Kritikával illetni tehát lehet – és kell is – a mindenkori kormányzatot és azon belül a nemzetpolitikát. 

Nem érdemel meg a felszínen egyetlen további percet sem az a politikus, aki erre úgymond „berág”, és személyes kihívásnak s nem építő kritikának tekinti. Biztos, hogy jó néhány ilyen hólyag szedi a fizetését a magyar nemzetpolitika műhelyében, de az is biztos, hogy messze nem a többség. Ettől persze még nem lesz jobb a zoboraljai magyar szórványnak, de ha már a nemzetpolitikában munkálkodók, azért tenni akarók és tudók is egymás haját tépik, akkor tényleg nagyon nagy a baj. Talán erre kéne, hogy felhívja a figyelmet Tőkés László megszólalása.

(Szűcs Dániel – Felvidék.ma)

Impresszum