Irigylésre méltó életpálya áll Asztalos Lajos mögött: írt, fordított és kutatott, miközben nyomdászként kényszerült leélni életének több évtizedét. Tucatnyi kötet szerzőjeként Kolozsvár helytörténetéről írott könyvei alapművek. Legújabb könyvbemutatóján beszélgettünk.



– Magyar nyelvű városnéző sétákon igazította el a Főtér és környéke épített örökségére kíváncsi kolozsváriakat és turistákat a Kolozsvári Magyar Napokon. Mekkora az érdeklődés a kincses város iránt?

– A rendszerváltás után, 1990-ben létrehoztuk a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot, és szervezetten kezdtünk foglalkozni városnézéssel: már az elején tömegek voltak kíváncsiak az eseményre. Az évek során sok előadás is elhangzott e tárgyban. Most azt tapasztalom, hogy a magyar napok által felkarolt városnéző sétáknak ismét megnőtt a közönsége, és jó hír, hogy sok a fiatal érdeklődő.

– Gyakran kell tévhiteket, mítoszokat eloszlatnia?

– Magyar közönség esetében nem igazán. A kolozsvári születésű városnézők sok mindennel tisztában vannak, a vendégek számára pedig minden adat újdonság, amit örömmel is vesznek. Habár nagyon ritkán vezetek nem magyar nyelvű városnéző sétát – hasonló kezdeményezésre már évekkel ezelőtt sem volt igény –, ilyen alkalmakkor óhatatlanul előkerül a mítoszrombolás. Amikor a Széchenyi téren átmegyünk, pontosítanom kell, hogy Mihály vajda nem Erdély fejedelme volt, hanem Rudolf Habsburg császár erdélyi megbízottja. Vannak román barátaim, akikkel történelmi kérdésekben vitázunk.

– Miről szokott velük vitatkozni?

– Léteznek nyilvánvaló történelmi igazságok, melyeket francia, olasz vagy magyar történész egyként lát, a román viszont az ellenkezőjét állítja. Tény például, hogy a román kivételével minden újlatin nyelvben sok a germán eredetű jövevényszó. Amikor a germán törzsek végigvonultak azokon a tartományokon, mindenhol nyomuk maradt. A románban ennek azért nincs nyoma, mert annak idején nem éltek itt. Magyar közvetítéssel honosodott meg jóval később nyelvükben a mester szó, például a Meşterul Manole balladában. Mondhatnám a szlávoktól átvett magyar helynevek sokaságát is: Visegrád, Nógrád, Csongrád, Veszprém, Kraszna... A románoktól egyetlen régi hely- vagy folyónevünk sem származik Erdélyben. A magyarázat egyszerű: a magyarok bejövetelekor nem éltek itt, nem volt kitől román helységneveket örökölnünk.

– Kolozsvári helytörténészként önt sokat foglalkoztatta a román–magyar párbeszéd, hiszen román nyelvű lapot is szerkesztett...

– Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének kiadásában 1991 és 1993 között megjelent, és 22 lapszámot megért Puntea című havi lapnak magam voltam az egyik legkitartóbb szószólója. A román politikum és a sajtó részéről sok támadás érte a magyarságot, és úgy gondoltam, ha komolyan vesszük magunkat és törekvéseinket, a románoknak meg kell magyaráznunk az igazunkat. Készítettünk tematikus lapszámokat a magyar oktatásról, a Mátyás-szoborról, sorozatban közöltem a kolozsvári magyar utcanevek változásának történetét – érdemben tudtuk cáfolni a bennünket ért vádakat. E jobb sorsra érdemes lapnak voltak mélyen demokrata elkötelezettségű román szerzői is. Kezdeményezésünk két év után azon bukott meg, hogy az RMDSZ nem állt mellé, nem terjesztette, koloncnak tekintette.

– A Kolozsvári Magyar Napokon mutatták be legújabb könyvét, a Kolozsvár – közelről címűt. A tíz éve megjelent Kolozsvár. Helynév és településtörténeti adattár alapmű a kincses város helytörténete és történelme iránt érdeklődök számára. Vannak még fehér foltok?

– A szerzőnek mindig hiányérzete marad egy könyv megjelenésekor, mert a kiadó által véglegesnek tekintett változatból ki-kimarad valami. A több mint 600 oldalas adattár is foghíjasra sikerült: a kiadót szorította az idő, így a rövidebb változat mellett döntöttünk. A könyv megjelenése után a helyi napilapban, a Szabadságban, sorozatban közöltem a kimaradt részeket. Több évtizedes kutatás eredménye ez a munka. A kiadói ígéretek szerint jövőre sikerül kinyomtatni Kolozsvár általam immár teljesebbnek tekintett helytörténetét, és a kincses város fellelhető teljesebb adattárát.

– Mikor tudatosult önben, hogy Kolozsvárral, a kincses város múltjának tanulmányozásával kell foglalkoznia?

– A kiindulópont 1964 januárja volt számomra. Kolozsváriként egyik napról a másikra arra ébredtem, hogy a kétnyelvű utcanév-táblákat egynyelvűre, azaz románra cserélték. A háború után, 1945-ben a sarjadzó „román népi demokrácia” számára vállalhatatlan történelmi magyar személyiségekről elnevezett utcák nevét lecserélték ugyan, de az utcanevek mégis kétnyelvűek maradtak Ezt szüntették meg 1964-ben, majd a nyolcvanas évek vége felé az utolsó magyar utcanevet is eltűntették. Tősgyökeres kolozsváriként még édesapámtól hallottam az eredeti magyar utcaneveket, a hatvanas évek derekától pedig hangyaszorgalommal gyűjtögettem minden idevágó helytörténeti adatot.

– Akkoriban ezekről csak az íróasztalfióknak írhatott?

– Rendszeresen közöltem a helyi magyar napilapban, az Igazságban, illetőleg az Ifjúmunkásban is, helytörténeti írás azonban ritkán csúszott át a cenzúra szűrőjén. Emlékszem, 1574-ből származó sírfeliratokra bukkantam a középkori városfal maradványán és a Házsongárdi temetőben: ezekről írtam egy cikket az Igazságnak. A szerkesztő jóhiszeműen betördeltette, azonban a cenzor kidobatta, mert olyasmi nem jelenhetett meg, hogy „itt nyugszik, Istenben”... Volt még néhány hasonló, sikertelen próbálkozásom, de egy-két sikeres is, amikor az írás átcsúszott a szűrőn. Például a Művelődés 1985. évi utolsó számában a Dónát mondáról írt. Igaz, a Művelődésnek ez volt az utolsó száma, mert a lapot megszűntették.

– Miről írhatott a kommunizmusban?

– Sokat köszönhetek annak, hogy elkötelezett eszperantista voltam. Az eszperantó nyelv iránti szeretetet édesapámtól örököltem, a kérészéletűre sikeredett egyetemi tanulmányaim alatt, 1956 és 1958 között egy tanfolyam keretében sajátíthattam el az akkoriban nagy jövő előtt álló világnyelvet. A következő években sok levelezőtárssal ismerkedtem meg Európából, Amerikából, sőt a Távol-Keletről is. Budapesten élő unokabátyámtól magyar–eszperantó, eszperantó–magyar szótárt kaptam ajándékba. Első körben a Nagyapó mesefája sorozat számára különböző nyelvekből eszperantóra átültetett meséket, az Utunk című irodalmi lapnak verseket, elbeszéléseket fordítottam. Közben viszonylag jól megtanultam spanyolul és portugálul is, így nem csak európai, hanem latin-amerikai szerzőktől is fordíthattam. Számomra ez volt akkoriban a fő közlési lehetőség. Sokszínű és soknemzetiségű tartományai miatt Spanyolország különösen érdekelt. Noha levelezőtársaim évekig hívtak, a kommunizmusban nem kaptam útlevelet: 1993-ban juthattam ki először Spanyolországba.

– 1991-es nyugdíjazásáig nyomdászként dolgozott Kolozsvárt. Nem taglózta le az a tudat, hogy „bűnös” múltja miatt ígéretesnek induló értelmiségi pályája derékba tört?

– Nagyon korán, már tizedikes fejjel elkezdődött szélmalomharcom a kommunista hatalommal. A 2-es számú fiúlíceumban, a volt Kolozsvári Református Kollégiumban egy rendszerellenes szervezkedésbe keveredtem. A későbbi költő, Palocsay Zsigmond barátom 1952-ben arról győzködött, hogy valamit tenni kell, mert sok embert letartóztatnak. Nos, akkor tiltakozzunk! Mondtam, hogy így van, de ezt nem ússzuk meg. Ő rávágta, hogy mi ügyesebbek leszünk. Tervek születtek, hogy siklassuk ki a Szovjetunióba tartó valamelyik vonatot, robbantsuk fel a Kolozsvárt villamos árammal ellátó egeresi magasfeszültségű távvezetéket. Ez a kettő, szerencsére, nem került megvalósításra, de az már kézenfekvőbb volt, hogy röpcédulákat nyomtassunk. Volt két gumibetű-készletem, így készült el a kétezer példányban vécépapírra nyomtatott röpcénk, melyben magyarul és románul arra bíztattuk az embereket, hogy harcoljanak a vörös kutyák rémuralma ellen. Mai fejjel nézve is szép teljesítmény volt.

– A hatalom viszont nem nézte tétlenül...

– Érdekes, hogy a kiszórás idején, május elsején nem buktunk le, pedig 18 magyar fiatal vett részt az akcióban. Augusztus 21–22-én kaptak el, amikor egyik társunk meggondolatlanul újabb szórást akart, ezúttal vonatablakból. Egyik rokona buktatta le, utána mindnyájunkat letartóztattak. Három és nyolc év közötti börtönbüntetésre ítélték a társaság tagjait, összesen 35 magyar lányt és fiút. Azokat is, akik csak tudtak róla, de nem jelentették. Azért úsztam meg csak három év börtönnel, mert sem a nyomtatásban, sem a szórásban nem vettem részt, de a szekuritátés tisztek szerint én voltam a „nyomdatulajdonos”. Végül Palocsay Zsiga barátom édesapja, Rudi bácsi közbenjárására szabadultunk, aki akkoriban nemzetközi kertészeti díjakat nyert, nagy volt az elismertsége Bukarestben, így másodszori próbálkozására Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár szabadlábra helyeztette a társaságot.

– Ilyen előzmények után aligha lehetett az ötvenes években értelmiségi pályára gondolni...

– A börtön után érettségiztem. Amikor szabadultunk, azt mondták, eltörlik a büntetésünket, akár miniszterek is lehetünk, ha tanulunk és jól viselkedünk. Ezt komolyan is gondoltam, de 1958-ban, másodév végén a Bolyai Egyetem földrajz–természetrajz szakáról úgy távolítottak el, hogy esélyt sem adtak igazam megvédésére. Megélhetést kellett keresnem, így kötöttem ki a nyomdászat mellett. Amikor 1968-ban lehetővé tették, hogy újra kezdjem egyetemi tanulmányaimat, már házas voltam, két gyerek apja, így nem tudtam vállalni a nappali szakon kötelező évet.

– Egyetemi tanárokat is meghazudtoló következetességgel írt, kutatott, több könyve is megjelent. Elégedett a megvalósításaival?

– Úgy gondolom, hozzám mégis kegyes volt az élet, hiszen mindazt, amit tettem, a rendszerváltás után értékelték és elismerték. A magyar állam Ezüst érdemkereszttel tüntetett ki, és 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagjává választottak. Könyveim többsége a kincses város történelmi örökségének a megőrzését szolgálják.

Asztalos Lajos

Párizsban született 1936. január 31-én, szülei hazatelepedésével 1936 őszétől él Kolozsvárt. Tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban kezdte, ahol tizedikes korában, 1952-ben államellenes tevékenységéért letartóztatták, és 3 év börtönre ítélték. Két évig a Bolyai Tudományegyetem Természetrajz–Földrajz Karának hallgatója, de büntetett előélete miatt 1958-ban eltávolítják az egyetemről. Volt munkaszolgálatos katona, kötőgyári munkás, majd gépszedő nyomdászként dolgozott 1991-es nyugdíjazásáig. Írásai az 1960-as évek elejétől, majd a spanyol, portugál, galego, francia nyelvű irodalomból készült vers-, elbeszélés-, regény- és népmesefordításai 1970-től jelentek meg a romániai, magyarországi, felvidéki, délvidéki lapokban és kötetekben. A rendszerváltás után kiadott hét helytörténeti kötet szerzője vagy társszerzője. 1996-tól a budapesti Madách Irodalmi Társaság tagja. 2001-ben az erdélyi magyar nyelv ápolásában, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és a nyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért elnyerte az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Nyelvőrzés Díját. 2008-tól a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 2011-ben helytörténeti kutatásaiért az EMKE Kőváry László-díjjal tüntette ki. 2012-ben irodalmi fordításaiért és átfogó helytörténeti munkásságáért Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott.

[Forrás: Erdélyi Napló]
Impresszum