2014. december 3. / 20:16

1989: Befejezetlen forradalom?

A rendszerváltozás negyedszázados évfordulójára emlékeztek az Európai Parlamentben. Tőkés László európai parlamenti képviselő irodájának szervezésében a rendszerváltozás 25. évfordulója alkalmából konferenciát és kiállítást rendeztek az Európai Palament brüsszeli székhelyén.



December 2-án 1989: Befejezetlen forradalom címmel tartották meg a konferenciát, amelyet az ez alkalomból Brüsszelbe invitált látogatócsoport tagjaként Balázs Dénes érmihályfalvi református lelkipásztor nyitóáhítata vezetett be. Az eszmecserét a házigazda Tőkés László nyitotta meg. Beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy 2014 jubileumi emlékév, melyet szerte Európában a kommunista önkényuralom bukásának negyedszázados évfordulójaként tartanak számon. Ugyanakkor öt éve annak, hogy az Európai Parlament – húsz év késéssel – a kettős mércét félretéve végre a nemzeti szocializmussal egyetemben a nemzetközi szocializmus totalitárius diktatúráját is példás formában elítélte. Karácsony adventjében emlékeztetett: negyed század után sem szabad megfeledkeznünk a kelet-közép-európai rendszerváltoztató folyamat vallási-erkölcsi dimenziójáról. Az Úr eljövetelének gazdag jelképisége egyebek mellett a romániai Temesváron teljesedett ki, ahol a könyörtelen Ceauşescu-rezsimmel egy kicsiny magyar református közösség szállt szembe, mígnem „a történelembe belépő, újszülött Jézus a karácsony legszebb ajándékaként szabadította meg országunk népét a zsarnokságtól.” De huszonöt évvel a rendszerváltoztató események után még mindig kérdőjeles formában beszélünk egy „befejezetlen forradalomról”, hiszen 1989 decembere csak kezdete volt egy olyan folyamatnak, amely kisebb-nagyobb kitérőkkel, megtorpanásokkal és eltévelyedésekkel, a kommunista viszonyok időnkénti visszarendeződésével, majd az időközben elakadt változások meg-megújuló lendületével mindmáig tovább tart. „Akárhogyan is történt volna, és a magunk mögött hagyott időben akármennyi keserű csalódás is ért volna bennünket: az Anno Mirabilis 1989 felemelő eseményeinek jelentőségét és súlyát semmiképpen sem szabad lekicsinyelnünk vagy relativizálnunk” – mondotta Tőkés László, hozzátéve: a szovjet glasznoszty, a lengyel szolidaritás, a magyarországi határnyitás, a balti élőlánc, a berlini fal lebontása vagy Románia „szabadító karácsonya” olyan alapvetést és örökséget jelentenek számunkra, amelyekre bizton lehet építeni. Minden pillanatot meg kell ragadnunk, hogy a rendszerváltozás folyamatát visszafordíthatatlanná tegyük, és amit az előttünk járók elkezdtek, azt méltóképpen betetőzzük és kiteljesítsük – vélte az EP-képviselő, majd azzal zárta, hogy a „befejezetlen forradalom” negyedszázados évfordulójának ez a legfőbb üzenete népeink és Európa számára.

Andrej Kovacsev bolgár néppárti EP-képviselő arról beszélt, hogy a nyugat nagyot hibázott, amikor a kommunista diktatúra bukása után elnézően elfogadta, hogy az egykori kommunista vezetők újból meghatározó szerepet játszanak, hogy átmentsék addigi hatalmukat pénzügyi és médiahatalom formájában. A keletnémet lusztrációs gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy kellő akarat esetén lehetett volna tisztább politikai közéletet teremteni az egykori kommunista országok esetében is.

A magyar országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Németh Zsolt mint a rendszerváltó nemzedék jeles képviselője arról beszélt, hogy a múlt és a jövő erői mind a mai napig harcolnak egymással, és ez így van Romániában is. A volt kommunista hatalomhoz köthető erők befolyása még ma is erős, az erdélyi magyarok számára a szabadság ígérete minden eddig meghozott áldozat ellenére még mindig nem tekinthető teljesnek, amíg Románia olyan módon korlátozza a tulajdont, mint azt teszi most a Székely Mikó Református Kollégium visszaszolgáltatása körüli botrányos döntésekkel. Klaus Johannis megválasztásával a román–magyar kapcsolatok is új esélyt kaphatnak, hiszen az új elnök szász, így nyilván jobban érzi a kisebbségi nehézségeit.

Schöpflin György fideszes EP-képviselő a puha átmenet visszásságaira hívta fel a figyelmet. A régi rendszerhez kötődő, de az új helyzetben fontos pozíciókat elfoglaló új nomenklatúra magához kötötte a balliberális értelmiséget, és ez egyfajta kettős hatalomgyakorlást eredményez.

Sandra Kalniete lettországi néppárti képviselő arra hívta fel a figyelmet, hogy hazája még mindig egy, a Szovjetunió idejében folytatott etnikai kolonizáció következményeivel küzd, míg Tunne Kelam észt néppárti képviselő arról beszélt, hogy a kommunizmus alól kiszabadult országoknak értékközpontú társadalmakká kell válniuk, a demokrácia formai követelményeinek teljesítése még nem elég.
A temesvári Gazda Árpád, akit 1989 decemberében Tőkés Lászlóval együtt tartóztattak le, akit négy napig fogva tartottak, vertek és vallattak, azt a hiedelmet cáfolta, hogy a forradalom a titkosszolgálatok munkája lett volna. Azok a románok és magyarok, akik életüket kockáztatva a tömeg és az események élére álltak december 16-án Temesváron, a helybéliek által ismert és megbecsült emberek voltak, nem pedig ügynökök. A hírszerző szolgálatok biztosan jelen voltak a forradalmi események alatt, de sokkal inkább megfigyelőként, semmint az események alakítójaként.

A Marosvásárhelyről érkező Fodor Imre arra hívta fel a figyelmet, hogy Tőkés László egy olyan családból származik, amelynek tagjai különböző formában bár, de már korábban is kiálltak a rendszer ellen.

A konferencia után Temesvártól Európáig címmel nyílt meg az a kiállítás, amely a hallgatás falának ledöntése évfordulóján kívánt megemlékezni a forradalomról. A labirintusformában elkészített installáció az IJ Communications cég munkája, eszmei hátterét Molnár János kutató, történész alapozta meg.

A temesvári Dumitrescu családi kórus által előadott énekek által színesített eseményen Tőkés László elmondta: a tárlat arról a hosszú útról szól, melyet az elmúlt 25 évben tettünk meg a Ceauşescu-diktatúra csúfos bukásától Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozásáig. És ez az út még korántsem ért véget. „A romániai magyarok számára ennek az útnak kitüntetett része Erdély útja Európába. Azt lehet mondani ugyanis, hogy a kisebbségben élő erdélyi magyaroknak még a többségi románoknál is hosszabb utat kell megtenniük ahhoz, hogy végre itthon érezhessék magukat Brüsszelben, és az egyesült Európa teljes jogú polgáraivá váljanak” – emlékeztetett az EP-képviselő, hozzátéve: „Kiállításunk ezen a hosszú úton kalauzol végig bennünket, mely éppen olyan hosszú, mint Isten népének a pusztai vándorlása, és amelynek eddigi 25 esztendeje értelemszerűen azt sugallja, hogy viszontagságos vándorlásunk jelképes 40 évének közel a fele még mindig hátravan.”
Az Európai Néppárt magyar delegációja nevében a rendszerváltás egyik közismert személyisége, Deutsch Tamás azt hangsúlyozta, a kontinens huszadik századi történelmét két szörnyű diktatúra határozta meg. Lech Walesa és Vaclav Havel mellett nekünk is van hősünk, akik köztünk jár, és az Tőkés László. Az Európai Néppárt román delegációja nevében felszólaló Cristian Preda, aki még egyetemistaként követte az 1989-es népfelkelést, a forradalmat a szolidaritás csodás megnyilvánulásaként írta le. Mint mondotta, sokan arról vitáznak, honnan indult a forradalom. Világos, hogy a forradalom december 16-án Temesváron kezdődött, és szégyenteljes, hogy a román szocialisták kezdeményezésére Tőkés Lászlótól el akarják venni azt az emlékérmet, amelyet a húszéves évfordulón forradalmi szerepének elismeréseképpen adományozott neki Traian Băsescu államfő.

Az Európai Néppárt frakcióvezetője, Manfred Weber zárta a felszólalók sorát, aki azt húzta alá, hogy pártja és frakciója büszke arra, hogy olyan személyiségek vannak soraiban, mint a romániai rendszerváltás elindítója, Tőkés László. „Gratulálok kiállásához, és örülök, hogy együtt dolgozhatunk önnel” – zárta szavait a német konzervatív politikus.

Brüsszel, 2014. december 3.
    Tőkés László
    EP-képviselő sajtóirodája


25 év után 1989–2014

„Temesvártól Brüsszelig” – ez a címe most megnyíló kiállításunknak. „Erdélyből Európába” – ez volt az egyik jelszava európai parlamenti választási kampányaimnak.

Mindkét megfogalmazás arról a hosszú útról szól, melyet az elmúlt 25 évben tettünk meg: a Ceauşescu-diktatúra csúfos bukásától Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozásáig. És ez az út még korántsem ért véget.   
 
A romániai magyarok számára ennek az útnak kitüntetett része Erdély útja Európába. Azt lehet mondani ugyanis, hogy a kisebbségben élő erdélyi magyaroknak még a többségi románoknál is hosszabb utat kell megtenniük ahhoz, hogy végre itthon érezhessék magukat Brüsszelben, és az egyesült Európa teljes jogú polgáraivá váljanak.

Kiállításunk ezen a hosszú – kettős – úton kalauzol végig bennünket, mely – mondhatni – éppen olyan hosszú, mint Isten népének a pusztai vándorlása, és amelynek eddigi 25 esztendeje értelemszerűen azt sugallja, hogy viszontagságos vándorlásunk jelképes 40 évének közel a fele még mindig hátravan.
A megtett útra visszatekintve, első logikus kérdésünk így hangzik: honnan indultunk. Ceauşescunak és feleségének az országából, akiknek neve az izráeli Akháb és Jezábel uralmát asszociálja. A volt „Kondukátor” siralmas árvaházai viszont Heródes király könyörtelen gyermekgyilkosságát idézik emlékezetünkbe. Országnyi lágerként fogtak körül bennünket az országhatárok, a román diktátor diabolikus falurombolási terve pedig a tálib kultúraellenesség módjára veszélyeztette egész épített és társadalmi-nemzeti örökségünket. A '80-as évek végén már közel álltunk ateista Albániához, hiszen magyar bibliáinkat papírmalomban zúzták be, és vécépapírt gyártottak belőlük…

Innen indultunk: népünk és egyházaink újkori „babiloni fogságából”. A bűnös és gyilkos kommunizmus kilátástalanságából – melyet a berlini fal módjára, hermetikusan lezárt országhatárok választottak el Európa jobbik felétől, a szabad világtól. Egy olyan világból, melyben embert az embertől, embert az Istentől, magyart a romántól a bizalmatlanság, a félelem és a gyűlölet falai tartottak távol egymástól.
Ebből, a falak labirintusa által körülhatárolt, zárt rendszerből tört ki hősies elszántsággal temesvári magyar református gyülekezetünk – lebontva először is a hallgatás falát, kimondva az igazságot és szembeszállva a kommunista diktatúrával. Dávidként szállva szembe Góliáttal, Péter apostollal együtt, hittel vallottuk, hogy: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel 5,29).

Ekkor egész Kelet- és Közép-Európában kártyavárként omoltak össze az embereket és a nemzeteket egymástól elválasztó falak, és – a mostani kiállítás labirintusának „térképe” útvonalán – végre mindannyian Európa felé elindulhattunk.

Az elmúlt negyed századra visszatekintve, másik alapkérdésünk tehát az, hogy: merre tartunk. A kérdés felvetésében és a múlt felidézésében, egykori és eddigi harcainkban már benne is foglaltatik a válasz. A hajdani vándor népek hagyományos irányvonalát követve: elindultunk keletről nyugat felé. Csakhogy ez az út immár nem a „barbárság” hódító útja, hanem az egyesült Európa „nyugati” béketerve: a megbékélés, a szabadság, az igazságosság, az emberi és a nemzeti jogok, a hit és a tudás új világa.
Azok a Testvéreink, akik Erdélyből és Temesvárról mostanra Brüsszelbe érkeztek és mindazok a kelet-közép-európai népek és országok, melyek 1989 után az Unióhoz csatlakoztak – mi, valamennyien ezen az úton együtt haladunk, és bízunk abban, valamint teszünk azért, hogy célba érjünk, és reményeinkben ne csalatkozzunk.

Tőkés László
    európai parlamenti képviselő

Impresszum