2013. április 28. / 15:10

A szerb sovinizmus nagy hátraarca

Rendkívül aktív másfél hetet tudhatnak maguk mögött Szerbia vezetői és az eredmény nem is maradt el.

Illusztráció
Illusztráció


Az ország végre kézzelfogható ígéret kapott az Európai Uniótól a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről, melyet Ivica Dacic kormánya már most arra használ fel, hogy a nemzet megmentőjének szerepében tetszelegjen. Ennek azonban ára van, ez az ár pedig magában foglal olyan dolgokat is, melyek eddig a szerb nemzeti öntudat fontos részei voltak.

Amikor győz a realitás

Ma már közhelyszámba megy az az állítás, miszerint a második jugoszláv állam szétesése utáni szerb történelem maga a soviniszta nemzetállam építésének teljes kudarca. A vészterhes milosevicsi érának 2000-ben véget vető "Buldózer-forradalom” nem varrt el minden korábbi szálat és az sem látszott sokáig, hogy mitől is kerülne a Kis-Jugoszláviának, majd Szerbia és Montenegrónak, végül 2006 óta már csak Szerbiának nevezett balkáni állam közelebb a boldogabbnak hitt nyugati világhoz, melyet - minden meglévő gyengesége és hibája ellenére - még most is az Európai Unió testesít meg.

Az EU-csatlakozás útján mostanra minden nyugat-balkáni ország tett egészen kicsi (Bosznia-Hercegovina), vagy egészen nagy (Horvátország) lépéseket. A szerb csatlakozási folyamatnak azonban speciális buktatói is voltak. A térség államaira jellemző jelentős korrupció és szervezett bűnözés mellett nagyon sokáig ott volt a háborús bűnösök kérdése, melyet Ratko Mladic, majd Goran Hadzic elfogásával és kiadatásával sikerült lezárni 2011-ben. Ekkor úgy tűnt, hogy a szerb vezető elitben megérett az elhatározás: hiába népszerű sok, egykor Boszniában vagy Krajinában harcoló tábornok, hadvezér, katona; a nemzeti büszkeség ezen része feláldozható, ha azt Brüsszel úgy akarja.

Ám kimondatlanul ugyan, de volt még egy feltétel. Ez pedig nem más, mint a Koszovóval kapcsolatos viszony legalább részleges rendezése, hiszen az Unió nem szeretne zavaros balkáni ügyeket importálni, mikor amúgy is nehéz időket él át. Az április 19-én Ivica Dacic szerb és Hashim Thaci koszovói miniszterelnök által megkötött 15 pontos szerződés (melyet a koszovói törvényhozás már két nappal később ratifikált) valóban történelminek nevezhető, hiszen alapot teremt arra, hogy mind a két fél ténylegesen szembesüljön a valósággal.

A szerb kormány, bár továbbra is bizonygatja, hogy a megállapodás nem jelenti Koszovó függetlenségének elismerését, lassan elkezdte csepegtetni a közvéleménynek, hogy a "szerbség bölcsője" bizony már sosem tér vissza Szerbia ölelő karjaiba, innentől pedig az ottmaradt honfitársak védelme a legfontosabb. A másik oldalon pedig a koszovói albánoknak is rá kell ébredniük, hogy nem egy etnikailag homogén albán államban élnek, és a helyi szerbeket - főleg az északon egy tömbben élőket - nem lehet arra kényszeríteni, hogy a kétfejű szerb fehér sast hirtelen fekete albánra cseréljék zászlójukon.

Ki akarja ezt a megbékélést?

Örülhet tehát Catherine Ashton, az EU külügyi megbízottja, hiszen sikerült tető alá hoznia egy korszakos megállapodást, és ugyan a szerb, illetve koszovói vezetők mosolya nem teljesen őszinte, de még ők is találhatnak és találnak is olyan elemeket az egyezményben, amit odahaza sikerrel adhatnak el a közvéleménynek. A történetnek egyetlen, ámbár meglehetősen fontos szereplője maradt csak elégedetlen. A koszovói szerbeket a 15 pont megalkotásakor bizony nem igen kérdezték meg, holott azok éppen ő, vagyis Koszovó északi részén többséget alkotók otthonát kívánják autonóm területté nyilvánítani. Ezt az autonómiát viszont saját értelmezésük szerint Pristina garantálná, tehát annak az országnak a kormánya, melynek létezését elvileg a szerbek nem fogadják el.

Nem véletlen, hogy a rendelkezések valósággal sokkolták az észak-koszovói szerbeket, hiszen hiába beszél nekik arról Dacic és Aleksandar Vucic miniszterelnök-helyettes, hogy a 15 pont siker és ennél többet nem lehet megtenni az érdekükben, ha egyszerűen úgy érzik, hogy már az anyaország is más állampolgárságot kényszerít rájuk. Ez volt a beszélgetés fő fonala pár nappal a megállapodás után Belgrádban is, melyen Dacic és Vucic próbálta menteni a menthetőt a koszovói szerbek képviselői és a hazai közvélemény előtt, melynek jelentős része árulásként éli meg a fejleményeket. Hogy ezt az érzést Dacic és Vucic is átérezzék, a Szerb Radikális Párt a nagyobb városokban szórólapokon terjesztette a két vezető telefonszámát, így néhány nap alatt több száz halálos fenyegetés futott be a kabinet első két emberének mobiljaira.

Különösen ironikus történet ez annak fényében, ha tudjuk, hogy Vucic korábban a ma már marginális jelentőségű radikálisok vezetője volt, csak úgy, mint az államfő Tomislav Nikolic. Egészen 2008-ig volt ez így, amikor is úgy döntöttek, hogy itt az idő a nacionalista háborús bakancsot EU-konform öltönyre cserélni. Ha pedig ehhez hozzátesszük, hogy Dacic a ’90-es években Slobodan Milosevics szóvivőjeként vált ismerté, így közelről nézte végig hogyan került egyre mélyebbre hazája a háborús vereségek spiráljában, akkor még érdekesebbé válik, hogy éppen ez a kormány fújt visszavonulót Koszovó kapcsán.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a Szerb Haladó Párt(SNS) és a szocialisták vezette kabinet mindent egy lapra tesz fel. Vucic, az SNS erős embere, a koszovói szerbek küldötteivel való tanácskozás után bejelentette, hogy a 15 pontot népszavazásra fogják bocsátani, ha az április 30-án tartandó következő megbeszélésen ebben megállapodnak a leendő észak-koszovói szerb autonóm terület képviselőivel. Ha az igenek kerülnek többségbe, akkor a kormány teljes együttműködést vár el a makacs koszovói szerbektől a 15 pont gyakorlati végrehajtásában, viszont a nemek többsége esetén a kabinet lemond.

Pénteken, április 26-án éjjel, a szerb parlament mindenesetre nagy többséggel elfogadta a kormány jelentését a brüsszeli megállapodásról. Ahogy azt várni lehetett, szinte minden ellenzéki erő támogatta a tervet, kivéve persze a Szerbiai Demokrata Pártot, mely az ex-miniszterelnök Vojislav Kostunica vezetésével jelenti a nyugatellenesség nacionalisták parlamenti képviseletét. A 15 pontos megállapodás megkötése után Stefan Füle, az Európai Bizottság bővítési biztosa Belgrádba látogatott és támogatásáról biztosította Dacic kormányát. Arra viszont több EU-s diplomata is figyelmeztetett, hogy a papírra vetett szó csak egy dolog, de a csatlakozási tárgyalások megkezdése a gyakorlati megvalósításon fog múlni.

Ha a népszavazási ígéretek valóra válnák, kérdés, hogy mennyire bölcs dolog a kormány sorsát ehhez a kérdéshez kötni, de a koalíció akár még nyertesen is kikerülhet a helyzetből. Ugyan a Gallup decemberi szerbiai közvélemény-kutatása szerint az EU támogatottsága újra csökkenőben van, de ha Szerbia, ahogy arról szó van, júniusban valóban konkrét időpontot kap az Unió külügyminisztereitől a csatlakozási tárgyalások megkezdéséhez, akkor az elég lehet a kormánynak, hogy bizonyítsa: a nacionalizmus hátraarca nem hiábavaló.

[Forrás: Kitekintő.hu]
Impresszum