2015. december 1. / 11:40

„Magyar az, akinek fáj Trianon”

E gondolatot, mely a két világháború között született, legtöbben Illyés Gyulának tulajdonítják, de van, aki Karinthy Frigyesnek, ami viszont biztos, hogy Patrubány Miklós dobta be újra a köztudatba az ezredfordulón. Nem véletlen, hogy az aforizmaerősségű önmeghatározás szárnyra kapott, hiszen kevesen sűrítettek be néhány szóba ennyi keservet, tanúbizonyságot, lényeglátást és igazságot.

Román darabontok bevonulása Kolozsvárra
Román darabontok bevonulása Kolozsvárra


Azt talán nem kell hosszan ecsetelni, hogy aki számára egy nemzet legnagyobb tragédiája, mely egyben világraszóló igazságtalanság is, közömbös, az érzelmileg nem tartozik ahhoz a nemzethez. A nemzet kulturális, történelmi, politikai és érzelmi közösség, ezutóbbit még a józanabb liberálisok sem tagadják. Aki pedig saját magát kívül rekeszti ezen az érzelmi közösségen, az aligha lehet annak tagja. 

Teljesen mindegy, hogy eme önkirekesztés milyen formát ölt, hogy az illető mániákusan ismételgeti, hogy bizony Trianon igazságos volt (lásd Bauer Tamást), hogy a nemzet közel egy harmada ellen uszít, amikor kiállhatna a nemzet egysége mellett (lásd a 2004. december 5.-i népszavazást megelőző álbaloldali hangulatkeltést), vagy hogy kiáll a kamerák elé és magyar származású létére azt nyilatkozza, hogy ha ő magyar és Romániában él, akkor voltaképpen román. 



Végső soron ezutóbbi nyilatkozó igazat mondott. Ő már nem magyar, hanem román, egész precízen magyar származású renegát.


Renegátok mindig voltak és mindig lesznek. Azok, akik megtagadják gyökereiket, akik átállnak az elnyomók oldalára, akik az egyéni érvényesülésük érdekében új közösséget, új viszonyítási pontokat, új önazonossági kapaszkodókat keresnek maguknak. Azt pedig, hogy a renegátok kinek a táborát szaporítják, a történelmi helyzet dönti el. Rákosi Viktor egyáltalán nem túlzott, amikor harmincmillió magyart vizionált a Kárpát medencébe nem sokkal Trianon előtt. Igen, ha 1918 őszén a budapesti zavargások nyomán nem kerül uralomra egy maroknyi nemzetsemleges, a kommunizmus irányába kacsingató politikai kalandor, akik között dokumentálható módon kulcspozícióban voltak a szabadkőművesek, vagy ha egy nemzeti elkötelezettségű élgárda kerül akkor az ország élére, mely a magyar vezénylet alatt álló veretlen, hatalmas harci értékű csapatokat visszavonja és a történelmi határok védelmét bízza rájuk, ma lenne integer Magyarország és lenne legalább harmincmillió magyar a Kárpát medencében. 

De nem így történt. 97 esztendővel ezelőtt a Magyar Állami Vasutak ingyenjáratain Gyulafehérvárra utazó román küldöttek úgymond eldöntötték sorsunkat, legalábbis így állítja ezt be a hivatalos román történetírás, mely hajlamos nagyvonalúan megfeledkezni az egyébként önkényes román állásfoglalásban (nem döntés! – Gyulafehérváron nem dőlt el semmi) foglalt máig meg nem valósult ígéretekről. Vannak üdítő kivételek, mint Tudor Duica, aki a történelmi valóságot többnyire tiszteletben tartva, empátiával közelít a kérdéshez, de ők aligha fogják a tömegek tudatát befolyásoló fősodort megjeleníteni a következő száz évben. 

Ha akkor másként döntenek a budapesti vezetők, akkor ma az 1918. december 22.-i kolozsvári magyar nagygyűlésre emlékeznénk, melyen a legalább annyi magyar gyűlt össze, mint román Gyulafehérváron, és Erdélynek az anyaországhoz tartozása mellett állt ki. 

Jellemző a román etnokráciára, hogy a véleménymeghatározók nagy része még a kulturális-történelmi önmeghatározás és a gyász jogát is elvitatná közösségünktől. A román sajtó szerint akik elítélik a magát románként meghatározó, vélhetően gyulafehérvári illetőségű renegátot, azok automatikusak „szélsőségesek” és „fanatikusok”. December 1 vonatkozásában pedig, úgy tesznek mint a kommunisták akik elvárták, hogy ünnepeljük az ország szovjet megszállását. Ők is elvárják, hogy a magyarság tegyen úgy, mintha örvendezne annak, hogy elragadták tőle ezer éves hazáját, és azóta minden román politikai vezetés azon van válogatott eszköztárat bevetve, hogy közösségünket eltüntesse az Trianonban megszerzett területről.

E létdilemmát különböző nemzetek különböző módon reagálják le. 

A román válasz egy hasonló helyzetre az, hogy a „lehajtott fejet nem vágja le a szablya”. Mi magyarok nem tudunk így gondolkodni, illetve mihelyt így gondolkodunk, már nem vagyunk magyarok. Mi csak arra törekedhetünk, , hogy a kettős tudatprésben, a globalista kozmopolitizmus és a román etnosoviniszta nyomás közepette egyenes gerinccel, szilárd öntudattal vértezzük fel fiainkat s mi magunk se inogjunk meg a hatalom újabb és újabb tudatostroma közepette.

Borbély Zsolt Attila
Címkék: december 1, Trianon
Impresszum