2016. február 1. / 11:34

Hídépítés

Vona Gábor évadnyitó beszédének több tézise is a meglepetés erejével hatott. A következő két év Jobbikos stratégiáját nyílt sisakkal meghirdető elnök expozéjában a fő kérdés az volt, hogy mi az, amit a Jobbik, mint legnagyobb ellenzéki párt a választásokig megtehet olyan területeken, melyekkel való foglalkozás elsődleges kormányzati felelősség lenne.



Három kérdéskört jelölt meg, mely cselekvési teret jelenthet egy olyan pártnak is, mely még nincs kormányon. Ő ezt egyébként kormányzásnak nevezte, ami vitatható, de a lényeg az, hogy pártjának kívánatos politikai magatartását nem a hagyományos ellenzéki viselkedésben jelölte meg, hanem alapállásában ahhoz hasonló stratégiát vázolt fel, mint amit 2002 után Orbán Viktor. S mint amit, tegyük hozzá, a Jobbik kezdettől képviselt, tételesen, hogy nemzeti ügyekben (pl. a magyar állampolgárság kiterjesztése, migránsválság kezelése) a Jobbik konstruktív ellenzék, partner a nemzetépítésben.

Az említett három terület a hídépítés, a politikai közbeszéd lealjasodásának megállítása, valamint nemzeti konzultáció meghirdetése három fontos szakterületen (korrupció, oktatás, egészségügy).
Ezek közül a legérdekesebb számunkra a hídépítés, mely, mint az elnök mondotta, nem a pártok közötti hídépítést jelenti, hanem azt, hogy a Jobbik az egész magyar társadalom irányában kell üzenetét megfogalmazza, ebben az irányban kell hidat verjen. Kétségkívül érdekes és hiteles gondolat, hogy a Jobbik, mint a nemzeti gondolat pártja minkét politikai tábort megszólíthatja: a rendszerváltás veszteseit, a Kádár kor létbiztonsága iránt nosztalgiát érző balosokat, akik eddig két ízben is csalódhattak saját pártjukban, hiszen az a szociális háló szorosabbra fonása, a munkanélküliség csökkentése helyett kőkemény globalista-liberális politikát folytatott mind Horn, mind Gyurcsány, kiszolgáltatva az országot a finánctőkének és a nagytőkének. Másik oldalról megszólíthatja azokat is, akiknek az életét a kommunizmus tette tönkre. A Jobbik a kezdet kezdetétől támogatta az elszámoltatást, a kommunista luxusnyugdíjak eltörlését, és a közélet megtisztítását az állampárt ártányaitól.

Az elnök a Fidesz-Jobbik viszonyt a várostrom metaforáján keresztül fogalmazta meg. Egy bástya bevétele sikerül Tapolcán, viszont az egész országot veszélyeztető migráns-válság miatt az ostromot felfüggesztették, de mint mondta, ideje leporolni a fegyvereket, elővenni a létrákat és folytatni a hadműveletet.

Nem lesz a pártnak könnyű dolga. Nemcsak a minden nemzeti gondolatot gyűlölő ballib média lesz ellene, de a Fideszes is, melyek tovább mantrázzák a Jobbikot szalonképteleníteni igyekvő  jelzőfüzéreiket és megbélyegzéseiket. 

Másik oldalról viszont egyértelműen a Jobbik az a politikai erő, mely hitelesen fogalmazhat meg egy ilyen hídépítő üzenetet. A „csak a nemzet” jelszó, melyet az elmúlt évtized tanúsága szerint a párt igencsak komolyan vesz, olyan politikát ígér, mely a nemzeti öncélúság jegyében születik meg, melyben minden lépésnek a zsinórmértéke a nemzeti érdek. Egy ilyen politika nem ragadhat meg oligarchikus szinten, kötelező módon fel kell, hogy ölelje az összes társadalmi réteget. A valódi nemzetpolitika szükségképpen szociálisan érzékeny, hiszen legfőbb célja a nemzet termő és teremtő erejének optimizálása, a nemzeti mozgástér lehető legjobb kihasználása, ami elképzelhetetlen a legszélesebb érték- és programközpontú társadalmi összefogás nélkül.  Valahol ezt a szociális érzékenységet üzeni egyébként Vona Gábor „álruhás országjárása” is, melynek keretében a pártelnök-frakcióvezető nemcsak fotózkodni áll be egy-egy szakma képviselőivel, hanem egy napot eltöltve szerez közvetlen ismereteket a magyar társadalom egy rétegének életkörülményeiből. 

Sokan bon mot-ként, reklámszövegként idézik az elnök azon kijelentését, miszerint az ország kétharmada Jobbikos, csak még nem tud róla. Holott, ha elképzelünk egy rendkívül komplex, szakmailag tisztességgel megalapozott társadalmi felmérést, mely kikérné a választók véleményét az oktatásról, a népesedéspolitikáról, szociálpolitikáról, bevándorlásról, közbiztonságról, büntetőjogi kérdésekről, külpolitikai ügyekről és mellé tennék az egyes pártok tényleges megoldási javaslatait, igen nagy a valószínűsége, hogy a Jobbik programjának válaszai lennének a legnépszerűbbek, akár a kétharmadot is jóval meghaladva. Hisz ki ne szeretne igazságosabb közteherviselést, ki ne pártolná a korrupció visszaszorítását, kinek nem hiányzik a Horthy korszak tényleges közbiztonsága (de még a kádári is jobb volt annál, ami ma van), ki ne értene egyet a felnövekvő generációk nemzeti szellemű nevelésével, ki utasítaná el a meritokratikus, azaz érdemelvű demokráciát, amit az elnök minap elhangzott évadnyitó beszédében is modellként emlegetett?

A feladat továbbra is az, hogy meggyőzzék a választókat az igazságról és arról, hogy a jobb és baloldali médiában forgalmazott Jobbik-kép alapvetően hamis. Ez tudvalevőleg igen nehéz dolog, ahogy a közszájon forgó aforizma tartja, könnyebb az embereket hülyíteni, mint meggyőzni arról,  hogy hülyítik őket. Akkor sincs más út. 

Ehhez nélkülözhetetlen eszköz a néppártosodás, amivel kapcsolatban az elnök megjegyezte: ha bárkinek kétsége van a stratégiai elem helyességéről, akkor nézze meg, hogy a Fidesz-médiából rendre azt lehet hallani, hogy megbukott a néppártosodás a Jobbikban. Márpedig az a stratégia, melynek bukásában az ellenfél reménykedik, az alighanem célravezető. Nem kell hozzá politológusnak lenni, hogy belássuk: egy rétegpárti, csak a radikális szavazókat mozgósító Jobbik soha kormányra nem juthat. Más kérdés, hogy a mai helyzetben, amikor a Jobbiknak kétfrontos harcot kell vívni, van-e esély arra, hogy a párt 2018-ban valóban győzzön. Kormányváltó hangulat esetén nem elképzelhetetlen, hogy sokan lesznek olyanok, akik úgy akarják elküldeni a Fideszt, hogy a levitézlett nemzetellenes álbaloldal se jöjjön vissza. 

Ha elegen lesznek, akkor „bejöhet” Vona Gábor bátor, sőt, vakmerő prognózisa, miszerint 2018-ban a Jobbik alakít kormányt.

Szemecskey Attila

Címkék: Jobbik, Vona Gábor, híd
Impresszum