A román hatalom, de mondhatjuk azt is, hogy a román politikum évek óta, lényegében Victor Ponta 2012-es, választások előtti hatalomra kerülésétől magyarellenes offenzívában van. Hosszan sorolhatók a példák az anyanyelvhasználati jogaink gyakorlásának akadályozásától a szimbólumaink elleni háborún keresztül Beke István ügyéig, melyet egyszerre használ a román politikai- és média-„elit” magyarellenes hangulatkeltésre, a románok idegeinek felborzolására és a magyar nemzeti közösség megfélemlítésére.



S most itt van a két legújabb ügy, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester DNA-s vegzálása, valamint egy nyilvánvalóan alkotmányellenes törvény hallgatólagos képviselőházi elfogadása, mely egyetlen tollvonással visszavonná mindannak a nagy részét, amit az RMDSZ állítólagosan kiküzdött a nyelvi jogok terén.

Lám, itt üt vissza kőkeményen az apró lépések politikájának nevezett antitaktika. 

Két évtizede már tisztán látni lehetett, hogy Magyarország hamarabb lesz az EU és a NATO tagja, mint Románia. Azt is tudni lehetett, hogy egyhamar nem áll elő olyan kedvező nemzetközi kontextus, amikor Magyarország nyomás alá helyezheti a nála nagyobb, gazdagabb és katonailag erősebb Romániát. Nyilvánvaló volt, hogy a magyar támogatásnak meg kellene kérni az árát. 

Ehelyett mi történt? A magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség 1994-es hatalomra kerülése után egyfajta negatív licitet indított: ki tud inkább jóban lenni a (szembeötlően magyarellenes) szomszédokkal? Ki tudja jobban feladni a magyar érdekeket? A felvidéki illetőleg erdélyi legitim magyar szervezetek kinyilvánított ellenkezése dacára kötötték meg a magyar-szlovák és magyar-román alapszerződést,  benne az emlékezetes határklauzulával, mely a békés határmódosítás lehetőségét is kizárja, rögzítve, hogy Magyarországnak nincs és nem is lesz területi követelése a szomszédaival szemben. Mindezt úgy, hogy ellentételezésként a magyar fél nem kapott lényegében semmit.

Az 1998-ban hivatalba lépő Orbán-kormány, ha nem is szállt be a licitbe, de elfogadta az új paradigmát, a konfliktusmentességre való törekvést. Erre az indíthatta, hogy amennyiben visszatér az Antalli hűvös szomszédságpolitikához, a baloldali média messzemenően kihasználta volna azt ellene. Ezzel együtt, ha kisebb is a felelősség, de azért megáll abban a tekintetben, hogy Orbánék nem készítették elő hangulatilag azt, hogy bizony Magyarország csak akkor támogatja Románia euroatlanti csatlakozását, ha Bukarest intézményesíti a háromszintű magyar autonómiát. 

A módszeres önfeladásban az RMDSZ-elit is partner volt 1996. november 28-tól kezdve. Az év őszén Markóék még határozottan ellenálltak az alapszerződés ügyében, viszont miután ’96 végén koalíció szerződés nélkül, később be nem tartott szóbeli ígéretekért cserébe a kormányra lépéssel feladták a legfőbb politikai eszközt, a külpolitikai nyomásgyakorlást, s a végrehajtó hatalomban való részvételükkel legitimálták kifelé a román kormányt, lényegében még többet tettek a nemzetpolitikai lehetőségek kihasználatlanul hagyásáért, mint a magyar álbaloldal.

Most isszuk a levét annak az önfeladó politikának, melyet elsősorban a szocialista-szabad demokrata politika, valamint az RMDSZ folytatott 1995 és 2005 között elegészen a gyászos dátumig, 2005. szeptember 26-ig, amikoris Gyurcsányék elfogadtatták a magyar parlamenttel Románia EU-csatlakozásának feltétel nélküli támogatását.

Még ezután is lett volna lehetőség a politikai váltásra. 

2009-ben, miután az RMDSZ kikerült kormányból, a Székely Önkormányzati Nagygyűlés egy új start lehetőségét hordozta magban, amivel azonban az RMDSZ nem kívánt élni. Mint ahogy porhintés volt a Székelyek Nagy Menetelésének RMDSZ-es támogatása, valamint az RMDSZ és az MPP által szignált, Izsák Balázs által méltán közvitára alkalmatlannak nyilvánított, a történelmi Székelyföld helyett három, 1968-ban megrajzolt román megyére vonatkozó ál-statútum is. Mi sem árulkodóbb, mint az a tény, hogy még ezt a több sebből vérző tervezetet sem nyújtották be a parlamentbe? Annak csupán az volt a funkciója, hogy erősítse Kelemen Hunor államelnöki kampányát Szilágyi Zsolttal szemben. 

Most ismét itt lenne az alkalom, hogy visszatérjünk közösen a brassói útra, hogy húsz elvesztegetett év után sarkára álljon az RMDSZ vezetése és kezet fogjon az autonómia lángját őrzőkkel, s közösen megfogalmazzanak egy határozott arcélű, következetes autonómiapolitikát. Ezt a lehetőséget azonban a zsákmányszerzésre szakosodott, önmagából kifordult szervezet vezetői borítékolható módon nem fogják kihasználni. 

S hiába szorul a hurok egyre több RMDSZ-es politikus nyaka körül, a megmaradtak bíznak abban, hogy rájuk nem kerül sor. 

Vélhetően nem is kerül. 

Kelemenék is veszik Bukarest üzenetét: azok a közismert és népszerű polgármesterek kerültek elsősorban célkeresztbe, akik mindig is autonomisták voltak, legyen szó akár az MPP, akár az RMDSZ prominenseiről. Mezei János, Ráduly Róbert és Antal Árpád meghurcolása nyilvánvalóan nem a korrupció elleni harc része, hanem a magyar autonómiapolitika elleni nyílt támadás. 

Célja a megfélemlítés, üzenete egyértelmű: lapítani kell, engedelmes bábként kell viselkedni, nem okozni kényelmetlenséget a bukaresti hatalomnak. Az a legnagyobb baj, hogy mindezek teljesítése nem esik majd nehezére az idén kerek húsz esztendeje önfeladó, neptuni ihletettségű, a román nemzetstratégiai érdekeket kiszolgáló politikát folytató RMDSZ vezetésnek. Sőt, nagyon is otthonosan mozognak ebben a szerepkörben. Nem látni a fényt az alagút végén. Amíg az erdélyi magyar politikát a Bukarestből irányított RMDSZ dominálja, nem is lesz változás.

Borbély Zsolt Attila
Impresszum