Egy diktatórikus, kétszínű, farizeus elnyomó hatalom ellen alapvetően kétféleképpen lehet küzdeni. Vagy kihasználva azt, hogy még az elnyomók is kénytelenek bizonyos szabályokat tiszteletben tartani, vagy a nyílt, nem feltétlenül fegyveres ellenállás útján.



Magyarország harca a globális világhatalom háttérben meghúzódó erői, valamint azok nyílt színi megjelenítői ellen esélytelen a nyers erő útján, ehhez nincs meg a szükséges katonai és gazdasági potenciál. Az ország jó esetben néhány napig tudna ellenállni egy esetleges katonai intervenciónak, de nagy eséllyel térdre kényszeríthető gazdasági úton is. 

Mi más marad, mint az a módszer, amit jelenleg a magyar kormány használ – jól vagy rosszul, avagy mikor jól, mikor rosszul –, tételesen, hogy a meglévő mozgásteret igyekszik „bejátszani”, s erejétől telhetően tágítani. Ennek a taktikázásnak része annak felvetése is, hogy a kvótarendszer ügyében népszavazást tartsanak Magyarországon. 

Az ingerült nemzetközi reakciók azt mutatják, hogy a magyar vezetés jó helyen keresgél. A spanyol belügyminiszter például – miként arról a Magyar Távirati Iroda is tudósított – „az EU halálát” vizionálta arra az esetre, ha általánossá válnának a népszavazások az Unión belül. 

Önleplezőbb mondatot nehéz lett volna megfogalmazni. 

A lényeglátó politikai elemzők körében már régen közhely, hogy az EU intézményrendszere elszakadt a választópolgároktól, és nem azok érdekeit képviseli. Az EU színpadi kelléke a globalizátoroknak, a „pusztító világerőnek”, egy agyonbürokratizált sóhivatal, melynek semmi köze sincs a demokráciához, sem a sokat emlegetett európai értékekhez. Az EU vezetői migránspolitikájukkal azon dolgoznak, hogy belátható időn belül megszűnjön mindaz, amiért eszmei elődeik, a liberalizmus világhódító útját lehetővé tevő felvilágosodás prominensei, Voltaire, Rousseau, Diderot, Condorcet vagy Benjamin Constant harcoltak.

Nem arról van szó, hogy a felvilágosodásként emlegetett európai szellemi jelenségkörnek a világtörténelem alakulására gyakorolt hatását sommásan pozitívnak ítélnénk, de tény az, hogy egyes tézisei, mint a nemek egyenjogúsága és egyáltalában minden ember egyenlő méltóságának elve, a szólás-, sajtó-,lelkiismereti- és vallásszabadság olyan az európai embernek, mint a levegő. Természetesnek érezzük jelenlétét, de hiányában fulladozunk. 

Akad-e ép igazságérzettel megáldott ember, akinek nem nyílik ki a bicska zsebében attól, hogy az Európát megszálló muszlim kultúrkörben a nemi erőszak esetében az áldozatot bélyegzik meg? (Jobb esetben. Rosszabb esetben meggyilkolják). Akad-e olyan egyén, aki nem háborodik fel azon – már ha az információ egyáltalán eljut hozzá olyan könyveknek köszönhetően, mint Udo Ulfkotte legutóbbi két műve a német sajtó egyenirányítottságáról és a migránsügy hátteréről –, hogy szisztematikusan cenzúrázzák, hamisítsák, torzítják a híreket migránsügyben, megtévesztve Európa lakosságát, a „választópolgárokat”, akikre végső soron az egész építmény ideológiája épül? Mert bizony a sokat emlegetett demokrácia, amire az uniós retorika is előszeretettel hivatkozik, nincs meg a polgárok nélkül. A népszavazás ellen alkotmányjog-dogmatikai, jogelméleti kifogást aligha lehet felhozni. S ez vele a fő probléma.

Amennyiben az EU-s politika nem egyezik az EU polgárainak akaratával, akkor az elhibázott politika az, amit meg kell változtatni. Migránsügyben pedig tudni lehet, hogy az EU hivatalos irányvonala élesen ütközik a polgárai akaratával. Ennek az alapvető ténynek a letagadásán és ellenkezőjének elhitetésén dolgozik a fősodratú sajtó. Érhető, hogy ilyen körülmények között az EU vezetőinek annyira hiányzik egy őket leleplező népszavazás-sorozat e tárgykörben, mint ablakos tótnak a hanyatt esés.  
Morvay Krisztinának, a Jobbik Európai Parlamenti képviselőjének van igaza, aki arra hívta fel kollégait, hogy szorgalmazzák hazájukban a magyar példa követését, azt, hogy az Unió polgárai döntsenek a bevándorlás-politika kérdésében.

Lehetőleg addig, amíg még az európai keresztény őslakosság többségben van. 

Borbély Zsolt Attila

Címkék: EU, bevándorlás
Impresszum