2016. június 18. / 14:20

Vazallus-pártok?

Most, hogy a felvidéki Magyar Közösség Pártja egy fiatal, tehetséges, rokonszenves és minden jel szerint magyar értékekben gondolkodó elnököt választott, fülembe cseng, hogy a balliberális sajtó mekkora előszeretettel és igyekezettel nevezi e szervezetet Fidesz vazallus-pártjának vagy csatlós-pártjának. S persze ez az a jelző, amit megkap mifelénk az Erdélyi Magyar Néppárt is.



A közös célokon, közös értékrenden, közös hiten alapuló partnerséget nevezik azon erők képviselői vazallusi kötődésnek, mely erők a nemzeti érdekek aláaknázásban jeleskedtek az elmúlt évtizedekben. 

Tipikus nyelvpolitikai manőver e megfogalmazás. 

A nyelvpolitika lényege az, hogy egy érveléskerülő technikával olyan kifejezést használunk egy bizonyos csoportra, jelenségre, politikai irányvonalra mely egyértelműen negatív vagy pozitív eszmetársításokat idéz elő az olvasók többségében. Legtipikusabb esete ennek a technikának a nácizás, fasisztázás, szélsőségesezés. A bal-liberális tömegkommunikáció felépíti a kor ellenségképét, az Orwell által leírt negatív utópia, az 1984 szellemében, a kirekesztő-náci-fasiszta-rasszista-xenofób szubhumán szörnyeteget, akinek nincsenek jogai, akit el lehet taposni, akinek lehet szalagcímben kívánni, hogy a „rák egye ki a belét”, majd e jelzők valamelyikét vagy egész csokrát annak a nyakába akasztja, akit éppen el akar lehetetleníteni politikailag. A megbélyegzettnek nem sok esélye van védekezni, mert az magyarázkodásnak hat, a rágalom pedig még mélyebben beleég a köztudatba. Ilyen jelző volt 1945 után, majd a kommunista érában az említettek mellett „reakciós”, majd az „ellenforradalmi”. Ezutóbbi kettő a történelem homályába merül szerencsére, de a fasisztázás, az bizony megmaradt, mint kommunikációs fegyver.

Nem akarom azt állítani, hogy a nemzeti oldalon ne használnánk a nyelvpolitikát. Hiba is lenne, ha nem élnénk ezen eszközzel.

A „labanc” jelző alkalmazása például a román hatalom szekerét toló neptuni társaságra nyelvpolitikai indíttatású volt és a labancok iránti jogos társadalmi ellenszenvre alapozott. Még akkor is így van ez, ha valójában, történelmileg vizsgálva a kérdést e jelző inkább feldicsérő volt az önálló magyar érdekű külpolitikai törekvéseket Nyugaton megtorpedózó RMDSZ-es politikára. A labanc főurak között akadtak nem kevesen, akiknek igenis számított a magyar jövő, csak azt reálpolitikai megfontolásból kiindulva a Habsburg birodalmon belül képzelték el. Mondom ezt akkor is, ha jómagam az önálló nemzeti érdekek kifejezést és képviseletét, ami a saját államon belül történik ideáltipikus esetben, mindenek előtt valónak tartom. 

A komprádor-politika nem labanc politika. A józan kompromisszumok szellemében születő szatmári békét elérő labanc főurak aligha lettek volna partnerek abban a módszeres történelmi esélyelszalasztó manőverben, amit az RMDSZ-elit az autonomista szárny ismételt figyelmeztetései dacára együttműködve az anyaországi nemzetvesztő baloldallal elművelt 1996-os kormányra lépéstől a 2005. szeptember 26-i gyászos szavazásig, amikor is a magyar parlament feltétel nélküli áldását adta Románia EU-s csatlakozására. Tudván tudva, hogy egyhamar nem adódik olyan történelmi helyzet, amikor a magyar diplomácia sarokba tudná szorítani a románt. 

Visszatérve az MKP-ra és a vazallusi viszonyra. Akkor lenne ennek a kifejezésnek értelme, ha létezne MKP-Fidesz érdekellentét, ha a Fidesz olyan állásfoglalást csikarna ki erkölcsi-politikai támogatása fejében e párttól, amelyet az egyébként nem tenne meg. De erre tudtommal nem volt még példa. A jövőkép – a Kárpát medencei magyarság önrendelkezése, a határokon átívelő magyar integráció – közös, az ellenfelek – a kisantant magyarellenes sovinizmusa és a nemzeti kötődéseket feloldani igyekvő globalizmus – közösek. Nincs tehát semmi alapja a vazallusozásnak ott, ahol értékelvű nemzetpolitikai együttműködésről van szó.

Borbély Zsolt Attila
Címkék: MKP, Fidesz, Néppárt
Impresszum