2013. augusztus 1. / 11:16

A vágy „protektorátusa”

Tőkés L. olyan román állampolgár, aki testileg Romániában él, de lelkileg Budapesten. Másképp mondva, albérletben lakik Romániában, mintha kiszálláson lenne itt, ahonnan majd hazatér, a szívének kedves országba, de nem üres kézzel, hanem éppenséggel a befogadó ország egy darabjával.



„Mintha jobban állna Erdélynek, ha Magyarországhoz csatolnák”, álmodozik intenzíven dörzsölve a kezeit.

Amikor meggyújtotta a (mondjuk úgy) forradalom lángját valamerre Temesvár környékén, 1989-ben, valaki azt mondta nekem: „Ez a pópa, a magyar, rendkívüli!” Mindketten ostobák voltunk. Akkor azt hittük, hogy ez a szoknyás pópa Románia javát akarja. De nemcsak mi gondoltuk így, hanem az ország élén álló felvilágosult elmék is, akik egy adott pillanatban úgy gondolták, hogy az Európai Parlament fejesének egyfajta jobbkezévé teszik meg. Ők is, szegény vezetők, holmi… (nem mondtam ki, nem vádolhatnak ezzel – a szerz.)

Amikor az európai demokrácia piramisának csúcsán találta magát, a román-magyarunk, a tisztség magasságától megszédülve, ahogy az a Himalája hegycsúcsainak elérésekor is történik, úgy tett, mint aki elfelejti, honnan indult. Számos támadás következett a befogadó (vagy „anya-”?) ország ellen, egyesekre éppenséggel azután, hogy csontropogtató módon ölelkezett azokkal, akik segítették abban, hogy I. osztályon jusson el Brüsszelbe. (A fogalmazás az eredeti szerint – E-RS)

Elég egyetlen példa, a sokból: Tőkés L. kijelentette, hogy számára Románia Nemzeti Ünnepe gyásznap. Mindenki, még az igazán európaiak is, megdöbbentek. Románia is ugyanezt érezte, amihez egy felháborodás is társult, de ami kihunyt, mint egy gyufaláng a temetőben, amikor gyertyát akarunk gyújtani és fúj a szél.

A lelkész úr újabban azt mondta, hogy Erdélynek a kicsi Magyarországnak protektorátusi státuszt kell adnia, hogy naggyá váljon. Ezt az egyik barátjától kérte, aki a magyarországi vezérlőpult gombjai előtt ül és akkor jön Romániába, amikor csak akar, megfeledkezve a „Jó napot!”-ról.

A vendég csodálkozást játszott, de figyelembe kell vennie azt, amit a románja mond, mert az biztos, hogy nem a mienk. Vagyis mi ez a nagy felhajtás, ők nem egyeztek meg már előre, az egész váratlan volt, meglepetés… a román szívbetegeknek infarktust okozó.

Létezik egy hivatalosan el nem ismert intézmény, melyet csúfságból „Pletyka rádió”-nak neveznek (amiben én nem hiszek), amit a kommunizmus idején hoztak létre, de még mindig működik. Ott dolgozik a fenti haverom, aki dicsérte Tőkés pópát, most pedig átkozza. Mit mond ő? Hogy valójában ezek a gyújtóhatásúnak szánt kijelentések a két Palotára gyakorolt, kívülről érkező nyomásgyakorlások, hogy Románia ismerje el Koszovót. Magyarország elégedettsége óriási lenne, tudja ő miért.

Itt lenne az ideje, mondja a külföldi hatalom, hogy Románia felhagyjon a több éve fenntartott hivatalos álláspontjával, mely szerint nem ismeri el Koszovó státuszát és ami az Orosz Föderáció mellé helyez minket. De álláspontunkat fenntartásokkal kezdték el figyelni egyes baráti államok is, az AEÁ-val kezdve.

Ott, bizonyos kancelláriákban olyan számítások készülnek, melyekhez Románia nem férhet hozzá. Mit teszünk? Újra középen vagyunk. Ezt a helyzetet újra egy „fegyverek megfordításá”-hoz lehet hasonlítani, csakhogy ezúttal éppenséggel saját magunk ellen fordíthatnánk a fegyvereket.

E tekintetben is, nálunk úgy történnek a dolgok, ahogy csak a románoknál lehetséges: az egyik Palota szeretné, a másik nem. Még ha egy szavát sem hiszem, a haver folytatja: e témától nem idegen a két személyiség, egy amerikai és egy orosz, kémeik főnökeik sem, akik nemrég villámlátogatásokon jártak Bukaresten.

Tiszta találgatások! – hallatszik egy láthatatlan, de nagyszámú táborból. Én is így hiszem, de nem teljesen 100 százalékosan. A kisebb arány pedig biztosan tartalmaz némi igazságot.

Tőkés lelkész szavai hidegrázást okoztak a román politikai színpadon. Egyre jobban az egymás ellen előkészített perekre, a bizonyos parancsra a fiókokból előhúzni tervezett aktákra figyelve, vezetőink eléggé megfeledkeztek arról az országról, mely felett őrködniük és melyet vezetniük kell.

Romániát 23 éve ugyanazon okok miatt vezették szórványosan: a hatalomért folyó harc és a politikusok megtollasodási vágya miatt. Voltak politikai elemzők, de egyes vezetők is, akik felhívták a figyelmet a magyar kisebbség felől érkező veszélyekre, de hangjuk az utóbbi években egyre gyengébben volt hallható. Aztán elhallgattak.

Nem jutottunk volna ide, ha figyelmes, felelős és megfelelő intellektuális felkészültségű politikai osztályunk lett volna. Most, az ország ügyeinek kezelésében mutatott siralmas teljesítmény eredményeként, a románok arca ég az ilyenfajta impertinenciák láttán, melyeket ezért maximális sürgősséggel kell büntetniük az erre illetékeseknek.

Nagyon furcsa, hogy Románia újra kétfelé oszlott: egyesek azt állítják, hongy nincs semmilyen gond, hagyjuk Tőkés nyugodtan a Holdat ugatni, mert manapság már nem lehet határokat módosítani, mások pedig ezzel szemben az ellenkezőjét állítják.

Bármi legyen is az igazság, egy dolgot meg kell állapítani: Románia hallgat és visszafelé lépked ebben a nem kívánt helyzetben, miközben a „protektorátus” gondolata, ha teret nyer, bármivé, mindenképpen nem kívánt dologgá változhat.

[Forrás: adevarul.ro, Vasile Nanea - eurocom.wordpress.com]


Impresszum