Léteznek olyan nyilvánvaló alapigazságok, melyeket, ha bizonygatni kell, ha érvelésben egyáltalán elő kell hozni, akkor az arról árulkodik, hogy nagyon beteg korban élünk.



Legyen szó olyan, az élet szentségével kapcsolatos alapvető tézisről, mint az, hogy egy ártatlan magzat elpusztítása nem „családtervezés”, hanem különös kegyetlenséggel, védekezésképtelen kiskorú sérelmére elkövetett gyilkosság, vagy olyan, könnyen igazolható kérdésről, hogy a homoszexualitás természetellenes (hiszen, ha általánossá válna, az kihalással fenyegetné emberiséget) vagy olyan viszonyulási alapelvről, hogy a saját gyermekemet jobban szeretem, mint a másét, a saját családom fontosabb, mint a másé, saját nemzetem közelebb áll hozzám, mint bármelyik más nemzet, saját vallásom és annak követői előrébb vannak számomra, mint más vallások követői.

Még akkor is így van ez, ha szükségképpen akadnak akár a családban, akár a nemzet keretén belül, akár a hittársak között elismerésre, ragaszkodásra, pozitív megkülönböztetésre méltatlanok, akik többet ártanak az adott közösségnek, mint amennyit használnak.

Különleges és sajátos, sőt, a szkizofréniával határos a helyzet akkor, ha az illető személy az adott, erősen hierarchikus vallási közösség, konkrétan a katolikus egyház vezetője.

Sokan kiakadtak, amikor Bayer Zsolt feszes logikával bebizonyította, hogy micsoda logikai hibába esik a római pápa, amikor egy katolikus pap mise közbeni, Allahu Akbar! felkiáltással kísért vallási indíttatású rituális kivégzését párhuzamba hozza a katolikus emberek családon belül alkalmazott, nem egyszer gyilkosságba torkolló erőszakosságával. Majd levonta a kíméletlen következtetést a pápa erkölcsi és/vagy intellektuális alkalmatlanságára vonatkozóan. A felháborodott reagálók közül senki nem cáfolta érdemben a cikkíró egyetlen állítását sem.

Sajnos az a helyzet, hogy pont a katolikus egyházfő az, akinek nemhogy nem fontosabb a saját egyházának népe, mint más egyházaké, hanem látványosan egy másik egyház tagjainak kedvez. Az iszlám erőszakot mentegeti, miközben nem emeli fel hangosan a szavát a keresztényeket a világ különböző pontjain ért brutális támadások miatt, a betolakodó idegenek lábát mossa, miközben immár adathegyek szólnak arról, hogy kiapadhatatlan tartalékokkal bíró iszlám beáramlás Európába rövid időn belül megváltoztatja földrészünk kulturális arculatát, „menekülteknek” nevezi a sok esetben missziós tudattal átitatott, a hódítás vágyától fűtött, az európai államberendezkedést, erkölcsi és jogi normákat élből elutasító beözönlőket. 

Amivel lényegében kiszolgálja az egész migrációnak nevezett népvándorlást koreografáló nemzetközi háttérerőket. 

Sokan rebesgetik, hogy ezért kellett lemondatni XVI. Benedeket (hogy milyen úton sikerült nyomást gyakorolni egy idős, erkölcsös, hithű emberre, nem tudjuk, de visszatekintve aligha valószínű, hogy önként mondott le), és helyére egy olyan embert ültetni, aki néhány, a pénz világát és romboló hatását ostorozó kötelező retorikai gyakorlat mellett partner Európa tönkretételében. Hiszen pont azok – a konzervatív, hagyománytisztelő, keresztény-nemzeti gondolkodású népesség – körében kelt zavart, akik bázisát képezhetik az új európai ellenállásnak, akik érzékelik a veszélyt, s akik tennének is ellene. 
Mindazonáltal bízhatunk abban, hogy a józan emberek többsége öntudatra ébred addig, míg Európában az európaiak vannak többségben és ha másképp nem, népszavazásokon és/vagy választásokon kényszeríti rá a saját értékrendjét, kultúráját, őseit és unokáit eláruló nyugat-európai politikai vezetőket politikájuk megváltoztatására. 

Ezért is volt kulcsfontosságú Vona Gábor EMI-táborbeli kemény kiállása az októberi népszavazás ügyében. Mert megfogalmazást nyert, hogy minden vita, fenntartás és nézetkülönbség ellenére, aki nem megy el szavazni, nem szavaz a betelepítési kvóta ellen, s nem biztat erre másokat, az a nemzet érdeke ellen cselekszik. 

E népszavazás túlmutat önmagán, ennek eredményére oda fog figyelni nemcsak a visegrádi közösség, de egész Európa.

Borbély Zsolt Attila
Címkék: Európa, Vona Gábor
Impresszum