2017. január 17. / 12:22

Európa mártírja: Udo Ulfkotte

Aligha létezhet nagyobb erkölcsi magaslat, mint az, ha az ember tudatosan életét adja egy nemes ügyért, a szabadságért, igazságért, igazságosságért, emberiességért vagy akár mindezekért egyszerre.



Ezen értékek nem minden esetben mutatnak egy irányba, de vannak helyzetek, nem is ritkán, amikor szinergetikusan, egymást erősítve hatnak. Aki ma fellép Európa muszlim megszállása ellen, az egyszerre szolgálja mindegyiket. Egy termő emberi kultúra, – az európai – önérték megőrzése is az, elhárítani a létében való fenyegetést: nemes ügy. 

Az iszlám civilizáció úgy tekint a többire, mint megsemmisítendőre, megtérítendőre és/vagy alávetendőre, de mindenképpen alsóbbrendűre, az egyén vérmérsékletétől és a vallott irányzattól függően. Ha Európában többségbe kerül az iszlám, és előbb-utóbb átveszi a politikai vezetést, kétségeink ne legyenek, az egyének és közösségek állam által garantált szabadságfoka, mozgástere csökkenni fog, ezt könnyű extrapolálni: akár abból, hogy miként kezelik  iszlám országokban a más vallásúakat, akár abból, hogy milyen körülmények uralkodnak azon nyugati városrészekben, ahol már többségben vannak a zömmel iszlám vallású bevándorlók (a „betolakodókat” kifejezést szoktam használni a migránsválság hullámával Európába jutott tömegre, de itt főként azokról van szó, akiket részben szűklátókörűségből, részben gonosz szándékból ide csődített a globális háttérhatalom), részben a már Európában zajló iszlám tüntetések hangulatából. 

Az igazságért is fellép az, aki a megszállás ellen cselekszik, hiszen a fősodratú média történetében talán soha akkora szakadék nem volt az igazság és a vetített valóság között, mint a migránsok ügyében. 

Az igazságosság szolgálata sem vonható kétségbe, ugyanis nem lehet egyszerű kulturális különbséggel magyarázni azt, hogy például a nemi erőszak esetében a jövevények legjobb esetben is a férfi jogos prédájának tekintik a nőt, de rosszabb esetben az áldozatot hibáztatják, egyes helyeken meg is kövezik. Ennek semmi köze az igenis létező egyetemes igazságosságelvekhez, mint ahogy az emberiességhez sem. (Külön pikantériája az ügynek, hogy pont eme elvek legharsányabb és legharcosabb hívei kardoskodnak amellett, hogy folytatódjék a tömeges bevándoroltatás, hogy korlát nélkül engedjük be földrészünkre a harmadik világ minden betolakodóját, zömmel olyanokat, akik csak követelőzni tudnak, de cserébe semmit sem akarnak tenni. Tavalyi statisztika, de mutatja az arányokat: egymillió illegális bevándorlóból 63 állt munkába, többen őszintén el is mondják interjúkban, ad hoc nyilatkozatokban, hogy eszük ágában sincs dolgozni.)

Az önmagából kivetkőzött Németországban ma üldözik az igazmondást, uszítóként bélyegzik meg azt, aki leírja a valóságot a betolakodókról, s akár vádat is emelhetnek ellen, mint ahogy ezzel fenyegették Udo Ulfkottét is, aki múlt hét péntekjén, január 13-án hunyt el, állítólag szívinfarktusban. Ulfkotte a sajtószabadság és Európa ügyének mártírja, akár közvetlenül segítettek be idő előtti halálába, akár „csak” az ellene indított pszichológiai háború vitte sírba. 

Ő volt az a neves újságíró, aki a magyar nyelven is megjelent „Megvásárolt újságírók” című kötetében leírta, hogy miként manipulálja a politika és a titkosszolgálat a médiát, miként gyártja magának a háttérhatalom a közvéleményt. 

„A menekültipar” című könyvében arra mutatott rá, hogy kik és miképpen húznak hasznot a migráns-ügyből, aminek következtében Németország lassan élhetetlenné válik, és a német nőknek hozzávetőleg a fele saját hazájában nem érzi magát biztonságban nyilvános helyen. 
Könyveiben, előadásaiban, cikkeiben, interjúiban halálmegvető bátorsággal, pontosan ismerve a kockázatokat, következetesen hirdette az igazságot, kimondva azt is, hogy a jobbik eset az, ha csak intellektuálisan próbálják kompromittálni, azzal, hogy rásütik összeesküvés-elméleteket gyártásának bélyegét, a rosszabbik eset az, hogy megölik. 

Ulfkotte sokra tartotta Magyarországot, és már 2014-ben rámutatott arra, hogy kik állnak az ország lejáratása és az újságírók egyenirányítása mögött, név szerint is említve Soros Györgyöt, Rockefellert, a Bilderberg-csoportot és a Trilaterális Bizottságot.

A legjobbak, legbátrabbak, legnemesebbek egyike távozott az élők sorából, csak remélni lehet, hogy lesz, aki helyébe lépjen, és hasonló erővel képviselje az igazságot és igazságosságot. 

Borbély Zsolt Attila
Impresszum