2017. január 25. / 19:24

A politikai korrektségről

Megvan annak a bája, amikor a balliberális műsorvezető, Baló György úgy indítja a beszélgetést, hogy a fehér heteroszexuális férfiak hátrányt szenvednének a politikai korrektségnek nevezett észbontó normaegyüttes révén. Akkor is, ha némi irónia is lopózik szavaiba, akkor is, ha nyugodtan odatehette volna a kereszténységet is, mint hátrányképző tényezőt.Örvendetes maga a tény, hogy ez egyáltalán téma, mégpedig olyan kontextusban, hogy a Brexit és Trump győzelme a „politikai korrektség” korszakának végét jelzi.



És örvendetes, hogy a beszélgetés során elsőnek megszólaló jó tollú publicista rámutat, hogy igen, bizony ha itt nem is, de az angolszász világban mennyire beteg jelenségek tűnnek fel („SafePlace”-ek az egyetemi városokban, jogi norma arról, hogy miként kell a másikat megszólítani, hogy még véletlenül se utaljunk arra, hogy az illető milyen nemű, s persze lehetne a sort folytatni megannyi beteg jelenséggel, az óvódások sajátos „nevelésével”, mely azt célozza például homoszexuális hercegekről szóló mesék útján, hogy a gyermekek már kis korban egyenrangúnak fogadják el a természetest a természetellenessel,az uniszexizmus erőltetésével, a nemek közti természetes különbségek mesterséges eltüntetésével, ) s hogy azok egyáltalán nem elszigeteltek, hanem akár a törvényhozó testületig érnek.

A történelem nem kímélte Közép- és Kelet-Európát a XX. században, s aki a kommunizmust visszasírja, annak igencsak torz a világ- és értékszemlélete. De tény az, hogy ennek a borzalmas, hazug, kétszínű diktatúrának voltak előnyei is. Leginkább az, hogy térségünket megőrizte fehérnek, kereszténynek és országonként változó mértékben nemzetinek. A román sovinizmust látva-tapasztalva hajlamosak lennék ez utóbbinak nem feltétlenül örülni. De ha azt vesszük, hogy az alternatíva, amit nekünk Sorosék szánnak, a multikultinak hazudott katyvasz, melyből előbb-utóbb az iszlám jön ki győztesen, akkor rájöhetünk, hogy a normális élet része a természetes kötődés a nemzeti identitáshoz, akkor is, ha ennek vannak kisebb-nagyobb vadhajtásai. Kisebb-nagyobb, mondom, mert országonként komoly különbségek mutatkoznak: míg a román szélsőjobb már elhunyt emblematikus személyisége,Vadim Tudor kalasnyikovval kívánta volna vezeti az országot, nyíltan beszélt arról, hogy katonai diktatúrára van szükség, és a székely falvakban ágyúval tett volna rendet, addig a szélsőjobbnak hazudott magyar „megfelelője”, Csurka István vagy Vona Gábor soha nem hirdette az alkotmányos demokrácia megszüntetését, és nem buzdított erőszakra. (Idézőjelbe tettem a „megfelelőjét”, mert ez csak a nemzetellenes sajtóban megjelenő párhuzam, ami abból adódik, hogy az adott országban épp ki áll a politikai paletta jobb szélén, s így nem valós megfeleltetés).

Visszatérve a XX. század velejáró előnyeihez, a „politikai korrektségtől” is megkíméltek minket. Nekünk nem kell félni, hogy bármelyikünket kiteszik az állásából, mert nem megfelelően nyilatkozik a homoszexuálisokról, vagy bókolni merészel egy hölgy-alkalmazottjának. Ezért volt fontos egyébként Ákos esetében a szponzor térdre kényszerítése, hogy világos legyen: Magyarországra nem importáljuk a kreténséget, a családról szóló, senki ellen nem irányuló egészséges, konzervatív gondolatok nem hozhatnak senkit hátrányba.

Nem kétséges, errefelé is vannak olyan kisebbségek, melyekkel célszerű megkülönböztetetten bánni a kommunikáció terén, de azért vannak fokozatok. S e régió egyelőre sokkal elviselhetőbb a szólásszabadság szempontjából, mint a fősodratú sajtó által mintademokráciának beállított Németország vagy Svédország, ahol az állami kényszerapparátussal találhatja magát szembe az, aki negatív sugallatú tényeket mer csokorba gyűjteni például a muszlim betolakodókról.

Bármennyire ricsajozik most Hollywood és az Egyesült Államokbeli mainstream értelmiség Donald Trump győzelme és bátor hangú beiktatási beszéde kapcsán, a nyílt véleményartikuláció lehetősége egészen más, mint fél évvel korábban. Marine Le Pen a legnépszerűbb elnökjelölt Franciaországban, erősödnek a nemzeti mozgalmak és pártok, esély mutatkozik arra, hogy újra polgárjogot nyerjen a normalitás, a természetesség, a józan paraszti ész. 

Elvégre ez lenne a cél. 

Olyan országban élni, ahol nem a bűnöző, hanem az áldozat szempontjából mérlegelnek (vö.: legutóbb egy kanadai ügyész azt javasolta a kiskorú áldozat szüleinek, hogy a gyermekükkel erőszakoskodó migránsok szempontjából nézzék az esetet, de idézhetünk számtalan hasonló példát a német vagy a svéd rendőrség illetve ügyészség gyakorlatából is; legutóbb a fősodratú sajtó arról tájékoztatott, hogy „svéd” fiatalok közvetítették a Facebookon egy lány megerőszakolását, miközben mindhárman színes bőrű migránsok voltak), ahol az embert hagyomány-kötötte lénynek tekintik, ahol a házasság szentség, olyan szövetség, mely férfi és nő között köttetik, s a család a társadalom alapegysége, és nem az íróasztal mellett kitalál „absztrakt”, sosem volt, sosem lesz egyén. Ahol nem gúny és támadás tárgya a nemzeti identitás és keresztény erkölcs, ahol a tolerancia nem elsősorban a deviánsok és bűnözők, hanem az értékteremtő, dolgos polgár irányában érvényesül. 

Borbély Zsolt Attila

Impresszum