A román kormány a kétezres évek elején egy „Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet” hozott létre Kolozsváron. Az erdélyi magyarok, “valódi” romániai kisebbségiként, igazán megtisztelve érezhették magukat ennek a döntésnek a hallatán, hiszen elmondhatták, hogy külön intézményt alapítottak az őket érintő problémák tanulmányozására.



Mivel a romániai kisebbségek legnépesebb csoportját éppen a magyarok alkotják, természetesnek tűnhetett mindenki számára, hogy ennek a tudományos alapokra helyezett szépreményű intézménynek elsősorban a magyar kisebbség megmaradását és elősegítését kell szolgálnia. 

Ráadásul, ha utánanézünk, hogy kik azok, akik vezették és vezetik ezt a hivatalt, illetve kik azok az állandó munkatársak, akik kutakodtak kisebbségi ügyekben és felvették ezért a román állam által biztosított havi jövedelmeiket, akkor szinte mind csak magyar nevekkel találkozunk. Horváth Istvánnak, az intézmény vezetőjének, Fosztó Lászlónak, Gidó Attilának és Bokor Zsuzsának, a tudományos vezetőtanács tagjainak, valamint a Kutatási Osztály és a Dokumentációs Központ többségében magyarajkú munkatársainak (akik esetenként, rádiós nyilatkozataikban “székelyesre törik” a román és magyar nyelvet) elsősorban az erdélyi magyarok ügyét kellett volna előrevinniük.

Ha viszont megnézzük a kutatóintézet honlapját, és arra vagyunk kíváncsiak, hogy mivel is foglalkoznak a humán tudományok Kolozsváron összesereglett közalkalmazottai, akkor a felvetett témák között alig találunk magyar kérdéseket. Meglepő, hogy mivel is vannak elfoglalva. A nemzeti kisebbségek történelme és etnodemográfiai folyamatai mellett például a romák nyugat-európai kivándorlásának, illetve helyi integrációjának monitorizálásával (ezt természetesen az egykori Soros Alapítvány jogutódjával karöltve végzik), az erdélyi zsidóság állami archívumokban fellelhető jegyzékeivel (ezt a Rothschild Alapítvány támogatásával), a görögöknek a romániai médiában betöltött szerepével, a török nyelvű oktatással, a németek intézményrendszerével, az olasz diaszpórával és – hogy ne maradjanak ki a magyarok sem a sorból – a magyarok szekusok általi üldöztetésével, illetve Márton Áron dossziéjával. Nagyjából ezek a meghirdetett pályázatok és ösztöndíjak témaköre.

A fentiek alapján nyugodtan kijelenthető, hogy Horváthék elsősorban a kisebb kisebbségek ügyeivel vannak elfoglalva. Bármelyikkel, amelyik nem magyar. Felmerül a kérdés, hogy mégis mit keresnek ők ott, miért nem a romák, zsidók, törökök, görögök, németek vagy olaszok dolgoznak abban az intézetben? Ha megfigyeljük a „kisebbségkutatók” nyilatkozatait, amelyeket az erdélyi magyarok autonómiatörekvéseivel, a romakérdéssel, Magyarország migránspolitikájával vagy akár a „CEU-törvénnyel” kapcsolatosan hoztak nyilvánosságra, ha utánanézünk pártkötődésüknek, akkor az összeesküvés-elmélettel való vádaskodás ódiuma ellenére is azt kell mondanom, hogy márpedig véletlenek nincsenek.

Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
Impresszum