2013. október 8. / 11:27

Mit kezdünk Erdéllyel?

Alexandru Vaida-Voievod 1918. október 5/18-án olvasta fel a budapesti magyar Parlamentben Erdély függetlenségi nyilatkozatát a „Habsburg Birodalmon belüli románok önrendelkezési nyilatkozata” címen. Ezt az Erdélyi Román Nemzeti Párt Ügyvezető Bizottsága szeptember 29-én, Nagyváradon fogadta el.

Nemhogy egy Kárpátokon áthatoló autópályát, de még egy észak-erdélyi autópályát sem tudtak felépíteni ezidáig
Nemhogy egy Kárpátokon áthatoló autópályát, de még egy észak-erdélyi autópályát sem tudtak felépíteni ezidáig


Mára már közismert, hogy Iuliu Maniu utólag az Anyaországgal (így! – E-RS) való azonnali egyesülés, vagy egy független Erdély fejedelemség között ingadozott, ami aztán néhány évnyi „szokás” után kérte volna a Nagy Egyesülést (így! – E-ES). Mostanában is megjelentek egyes értelmiségiek, akik megpróbálnak létrehozni egy autonóm „transzilván”, vagy „erdélyi” áramlatot. (…) Nos, ma is megjelentek olyan románok (a szöveg zavaros fogalmazása az eredetinek megfelelő – E-RS), akik azt állítják, hogy Erdélynek magát kell kormányoznia, hogy a bukaresti „Mitikák” csúfot űznek a pénzükből. És, hogy végső soron egy egymást kiegészítő térben meg tudják magukat érteni a magyarokkal. Innen már csak egyetlen lépés lenne a kiszakadás…

De nem erről fontos beszélni, hanem a román állam alkalmatlanságáról, ami nem ma, vagy tegnap kezdődött, hanem mintha mindig is így lett volna. Az állam, a román közigazgatás gyengesége már az 1918-as gyulafehérvári Nagy Egyesülés (Erdély és Románia egyesülése jogilag nem 1918-ban történt meg – E-RS) után világosan megmutatkozott. Évekre volt szükség, hogy a román közigazgatás érvényesítse jelenlétét Erdélyben. A 30-as években a közigazgatásban még találhattál olyan császári-királyi tisztviselőket, akik nem tudtak románul és a hivatalos dokumentumokhoz a néhai Osztrák-Magyar Birodalom fejléces papírját használták! Pontosan ugyanez történt Besszarábiában, ahol az emberek otthonaiban, de a közigazgatási épületekben is 1923-ban II. Miklós cár portréja trónolt. Egy józan ember, Vasile Dâncu professzor egy figyelemre méltó szöveget tett közzé a blogján, amire, sajnos, túl kevesen figyeltek fel.

Az Erdélyről szóló vitának komolynak, stratégiainak kellene lennie, nem esetlegesnek, vagy egy háromnapos veszekedésnek a magyarokkal, vagy még rosszabb, egy újabb veszekedésnek a hatalom és az ellenzék között. A demokrácia 23 éve alatt egyetlen olyan eseményről tudok, amikor a bukaresti politikusok elindítottak egy tervet, ez az Erdély-autópálya volt, amit aztán mind igyekezett eltemetni. Hamarosan meglesz a Nagy Álom, a román nemzet egységének 100. évfordulója. De hogyan fogunk ezzel elszámolni? Egy évszázad alatt még egy Kárpátokon áthaladó autópályát sem tudtunk megalkotni. Egy erős és virágzó Románia felépítéséhez nem elég a „mi románok vagyunk” érzés.

Ha a romániai politikai osztály nem szenvedne nyilvánvaló történelmi kultúrahiányban, mindnyájan aggódnánk, hogy az erdélyiekben is felmerülhetne a kérdés: „100 év alatt mi történt a közösségeinkkel?”. Fájdalmasan igaz. Egy évszázad (valójában 95 év) alatt, egyetlen Kárpátokon áthatoló autópályát sem tudtunk megépíteni! A következtetés drámai. „Az a tény, hogy nincs egy Erdélyre vonatkozó nemzeti tervünk, hogy nincs egy stratégiának és még egy jövőre vonatkozó gondolatunk sem, jelenti a legnagyobb veszély a nemzetállam integritására, nem a magyar szélsőségesek”. Vajon miből származik ezt az önmegsemmisítő vírus, ez az önfeloszlatási szomj?

[Forrás: eurocom.wordpress.com, evz.ro - Florian Bichir]
Impresszum