Mára már mindenki ismeri Lakó-Péterfi Tünde esetét. Morcov és murok, bírság kétnyelvű címkékért, zsáknyi aprópénz. Az erre esetre adott reakciókat szeretném egy kicsit elemezni.

Fotó: adevarul.ro/citynews.ro
Fotó: adevarul.ro/citynews.ro


Az első, nevezzük mondjuk „trianonistának”, így szól: nem és nem lesz jó soha, legalábbis addig, amíg Erdély újra magyar földdé nem válik, ahogy azt mindig is volt és az kell legyen, mert… és aztán hallgathatod orrvérzésig a defetista, felháborodott és támadó történelemleckét.

A másik az, amit „liberalistának” nevezek, ezen elnevezés egész nevetségességével. Az így reagálóknak az a meggyőződésük, hogy nem jó a konfliktusokról beszélni, nem jó feltárni a sebet, nem akadt még olyan ember, aki ne ismerte volna fel a répát és a karalábét, hagyjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak, milyen jó az nekünk, ha nem beszélünk feleslegesen – végső soron nincs konfliktus, ha nem beszélünk róla.

Az előbbiek azt kiabálják, hogy „autonómia”, „Trianon”, „Tőkés”, „Székelyföld”, mintha néhány címke mindent megoldana; a második kategóriába tartozók olyan szavakat sorolnak fel, mint a „nyugalom”, „béke”, „felnőtt viselkedés”, mintha ezek azt jelentenék, hogy nyelned és hallgatnod kell minden alkalommal, amikor valamilyen anomáliát látsz.

Nem, az autonómia nem általános gyógyír: nem fog a semmiből keletkezni és nem fog a Trianon-nosztalgiából gyümölcsöt teremteni. Az autonómia nem valami hallatlan dolog Európában, de nem mágikus szó sem, mely egyik napról a másikra megváltoztatja majd az ezt remélők sorsát. Márpedig e pillanatig az autonómia romantikussággal teli és kifinomult, de teljességgel hiányzó tervvel rendelkezi, vagy legalábbis az nem látható az alvó erdőben a múlt ködétől.

De liberálisként sem tagadhatod a nyilvánvalót és haragudhatsz meg azokon, akik voltak annyira pofátlanok, hogy rámutassanak a nyilvánvalóságára. Nem értem (és nem vagyok egyedül), hogy vajon mi zavarta annyira a hatóságokat holmi kétnyelvű címkéken egy olyan városban, ahol a magyarok aránya jóval meghaladja a 20 százalékot (valójában akkor sem érteném, ha sokkal kevesebben lennének, de ez egy másik történet). Nem értem, mi a gond azzal, ha ki van írva, hogy „murok” és a velejéig nemzeti, egységes és korrupt román állam miként fog ettől összeomolni. Nem értek, mi a gondja egy magyarnak a „murok”, vagy „karalábé” címkével. Ha úgy gondolkodunk, mint a liberalisták, akkor nem láttam egyetlen felnőttet sem, aki ne tudná, hogy Marosvásárhelyen van, vagy azt, hogy a strada Köteles az Köteles utca. Az erdélyi magyarok értenek románul, sokan még tudnak is.

De bizonyára nem erről van szó. Jó érzésről, eleganciáról van szó, ha úgy akarják, akkor gentlemanlike-ról.

Az egyik barátom a Vajdaságban töltötte a vakációját. Tudják, arról a Vajdaságról van szó, amiről mindenféléket hallunk a hírekben: hogyan verik ott a magyarokat stb. Az egyik benzinkútnál, látva, hogy a kisasszonynak szerb neve van, angolul kezdett el vele beszélni. Nem tud magyarul?, kérdezte a hölgy. De igen, de… Nem érti, hogy a magyarok miért ne beszélnek magyarul, folytatta a kisasszony. Itt van egy törvény, mely szerint a szerbeknek tudniuk kell magyarul.

Milyen apróság és mennyire jól érzed magad tőle az egész vakáció alatt. És visszatérsz a szülőföldedre és címkékbe ütközöl. Még szerencse az aprópénzes zsákokkal: a kezdeményezésben olyan caragialei humor van, amivel jó lett volna, ha a hatóságok rendelkeznek.

[Forrás: eurocom.wordpress.com, adevarul.ro - Demény Péter]
Impresszum