Magyarország újraválasztott kormányfője, Orbán Viktor az utóbbi napokban az európai figyelem középpontjába került.

Orbán Viktor. Fotó: MTI
Orbán Viktor. Fotó: MTI


Harcias nyilatkozatai, melyekben autonómiát és kettős állampolgárságot kért a kárpátaljai magyaroknak felszították a kedélyeket és azzal gyanúsították meg, hogy – ahogy az az Adevărulban is megjelent – Ukrajna „megcsonkítását” akarja és szavaival a más államokban élő magyar kisebbségeket is fellázítja.

Első látásra mindez igaznak tűnik. Egy ilyenfajta diskurzus veszélyes lehet a forrófejűek számára, akik egy rég elavulttá vált visszaállításáról álmodoznak. De ne feledjük, az állami vezetők – a ritka kivételektől eltekintve – tudják, mit jelent a „reálpolitika” szó és tudják, hol kell megállni. És ez Orbánra is érvényes. Ahogy azt valaki, szintén az Adevărulban megállapította, az általa elmondottakban nincs semmi újdonság. Ezt a lemezt használja már jó sok éve.

Jelen voltam, amikor Orbán és a Fidesz először nyerték meg a magyarországi választásokat. Orbán szervezett egy óriási sajtókonferenciát, több száz újságíróval. Támogatói őrjöngtek. Ő szintén. Romániai újságírónőként bemutatkozva megkérdeztem tőle, támogatja-e mentora, Antall József volt kormányfő elvét, aki azt nyilatkozta, hogy nem 10, hanem 14 millió (valójában 15 millió - szerk.) magyar kormányfője akar lenni (igaz, hozzátéve a „lélekben” szót is). Néhány pillanatra elvesztette a fonalat, de aztán igennel válaszolt. Úgyhogy nem új ez a határokon túli magyarok iránti gondoskodás, aggodalom, érdeklődés. Mint ahogy nem új az autonómia különféle formáinak támogatása sem, a területi lévén a cél és ezek az ország alaptörvényében is szerepelnek. De itt megállt a szándékaiban, mert tudatában van annak, hogy Magyarország NATO- és EU-tagként ígéretet tett arra, hogy lemond a szomszédaival szembeni bármiféle területi követelésről, egyszer és mindenkorra megoldja ezt a kérdést, ami Romániával, például, a két ország közötti alapszerződéssel valósult meg.

Ami Kárpátalját illeti, Orbán két dolgot használt ki: először is a kettős állampolgársággal szemben Ukrajna által bevezetett tilalmat (ebbe mi is belekerültünk), valamint az új ukrán kormány nagy hibáját, nevezetesen a kisebbségi nyelvek használatának betiltását, ami ürügyül szolgált Oroszország számára az egész Ukrajnával szembeni politikájához. Persze, hogy Orbán számára ez egyfajta égi manna volt, ez volt az a pillanat, amikor újra megmutathatta a polgártársainak, hogy számára nem közömbös a külföldön élő testvérek sorsa. De, véleményem szerint, ennek az üzenetnek belpolitikai célja volt, a címzett pedig a Jobbik, a Fidesz nagy riválisa volt.

És itt nem értek egyet Cristian Unteanu úr elméletével, mely szerint a Fidesz egy halkabb Jobbik. Nem mintha nem vett volna át bizonyos dolgokat tőle, olyan gondolatokat, melyekről úgy érezte, hogy a lakosság egy része támogatná azokat. És itt a nacionalizmusról és az Európa-ellenességről van szó, a „diktálni” akaró EU-t változtatva néha Magyarország „első számú közellenségévé”. De a Jobbik egy sor más elvét elutasítja a Fidesz, mely – azért mégis – európai és demokratikus pártnak tekinti magát.

Miután az áprilisi választáson a Jobbik a harmadik helyen végzett, meglehet, hogy vasárnap, az európai választáson akár a második helyre is kerülhet, ami komoly fenyegetést jelentene Orbánra nézve. És akkor tenni kellett valamit. Orbánnak egyszer más sikerült aláásnia és felszámolnia egy politikai pártot, mely – méghozzá – koalíciós társa volt, a Kisgazdapártról van szó, mert Orbán elvileg egyetlen pártot akar. Csakhogy akkor a taktikája hibásnak bizonyult. A következő választáson a Fidesz és a szocialisták egyenlő eredményt értek el. Csakhogy Orbánnak már nem volt kivel koalíciót alkotnia, míg a szocialistáknak ott voltak a liberálisok.

A cél most nagyjából ugyanez, de sokkal nagyobb a tét. Egy erős riválistól kell megszabadulnia. Ezért két módszert vetett be. Először is a Jobbik egyes céljainak átvétele, nagy hangsúlyt helyezve a határon túli magyarok kérdésére. A kárpátaljai magyarok pedig éppen kapóra jöttek… A választóknak látniuk kell, hogy Orbánt ugyanannyira aggasztja a helyzetük, mint a Jobbikot (melyről nem tudjuk, hogy túlságosan aggódna). Másodsorban ott van a kompromittálás és erre jól fel lehet használni az „orosz kém” Kovács Béla esetét. Eddig annyit lehet róla elmondani, hogy sokkal inkább egy lobbistája, egy befolyásolási ügynöke az oroszoknak, mivel a kémtevékenységéről nem ismertek konkrét adatok, a magyarországi elemzőknek pedig furcsának tűnt, hogy a leleplezések a kormány egyik szócsövében (Magyar Nemzet) jelentek meg. Egy „Jobbik-tag orosz kém” vád kompromittálhatná a pártot, főleg úgy, hogy már régóta azt hangoztatják, hogy a politikai szervezet állítólag Oroszországból és Iránból kapott pénzeket. (Bár Orbánnak nem okozott nehézséget Oroszországgal megállapodásokat kötni és azt állítani, hogy a kelet lesz a jövő). Orbánnak hasonló taktikákkal sikerült némiképp kompromittálnia a szocialistákat is, kevéssel a választás előtt, megfelelő pillanatban napvilágra hozva a Magyar Szocialista Párt alelnökének, Simon Gábornak az ügyét, akinek be nem vallott számlái voltak ausztriai bankokban. Annak ellenére, hogy kiderült, az MSZP nem tudott azokról a számlákról, a szocialisták veszítettek néhány százalékot. A Jobbik különben ki is jelentette, hogy a Fidesz rágalmazási kampányt indított ellene.

Kétségtelen, hogy ebben a feszült térségbeli helyzetben, minden kimondott szó számít és eddig izzó tendenciákat gyújthat lángra. Ezért a politikusoknak az a felelőssége, hogy mérlegeljék gondosan, mit mondanak. De ahhoz, hogy egy helyzetet úgy, ahogy tárgyilagosan felmérhess, minden lehetséges aspektust számításba kell venni. Mégpedig azért, hogy egy ellenreakciónak ne legyen hasonló hatása.

[Forrás: Eurocom.wordpress.com, Adevarul.ro - Eva Galambos]
Impresszum