Klaus Johannis/Iohannis (nem mindegy, mindjárt el is mondom, miért) román elnökké választása az elmúlt hetek legnagyobb politikai meglepetése volt. Tegnap este a legpengébb elemzők álla is annyira leesett, hogy Bukarestből Budapestig lehetett hallani a koppanást. És nem csak azért, mert Ponta magabiztosan nyerte az első fordulót. Az igazi döbbenet, hogy Romániában államfő lehet valakiből, aki (legalábbis származása szerint) nem román.



Sokan egy új korszak kezdetének vélik a vasárnap éjszakát, mások csak legyintenek: úgysem változik semmi. Szerintem sem az ünneplőknek, sem az eleve elkeseredőknek nincs igazuk. Johannis nem lesz egy új Iliescu, vagy Ponta – de nem is hoz, mert nem hozhat forradalmi változást sem.
Az nem vitás, hogy Nagyszeben szász származású polgármestere a mélybalkáni, bizantin román politikai életben messze a legcivilizáltabb figurák közé számít. Aki azonban az elmúlt években igazi vérporfi politikussá is vált. Képes volt egy táborba szervezni nagyjából mindenkit, akiknek elege van abból, hogy Románia 25/50/100 éve olyan ország, amilyen. Elégedetlen fiatalokat, nyugatos mentalitású nagyvárosi menedzsereket, külföldre kényszerült gazdasági emigránsokat. És biztosra vehetjük, hogy sem most, sem a jövőben nem mond és nem tesz semmi olyasmit, ami Ponta-ellenes népfrontpolitika jegyében pár hónapra összeterelődött szavazóbázisának nem tetszene. Tiszteletben kell tehát tartania az „egységes román nemzetállam” tabuját, és azt a széles körben elterjedt plebejus bölcselkedést, amely szerint „nem baj az, ha valaki magyarul, vagy németül beszél, valahol mindannyian románok vagyunk.” Nagyjából ennek jegyében változtatta meg nevének írását a németes Johannisról az romános Iohannisra.

Na, most ez a hozzáállás nyilván elfogadhatatlan a magyarság számára, akiktől legfeljebb azt várhatja el Bukarest, hogy lojális román állampolgárok legyenek – de ezt is csak akkor, ha kollektív jogaikat tiszteletben tartják és valós önrendelkezést biztosítanak számukra. Vagyis éppen, hogy azt ismerik el, hogy ők sehogyan, semmilyen szempontból sem románok, hanem 100%-osan magyarok, akik jelen állás szerint Romániában élnek.

Csakhogy jelen állás szerint nincs az a huszonéves temesvári hipster, bukaresti senior account manager, vagy Rómában melózó mosogatófiú, aki román létére képes lenne megbarátkozni a székelyföldi autonómia gondolatával. Aki tehát e téren reménykedve tekint Johannis elkövetkezendő országlására, az csalódni fog. Az új elnök nem ettől lesz, vagy legalábbis lehet jobb, mint Ponta.
Hanem mindenekelőtt azért, mert ugyanez a tábor ugyan a lassan száz éve beléjük vert bizalmatlansággal szemléli a magyarokat, de azért mégsem regáti melósok, Zsil-völgyi bányászok, vagy olténiai történelemtanárok. Nincs igényük a folyamatos bozgor-csesztetésre, nem bántja a szemüket minden, ami arra emlékezteti őket, hogy él az országban másfél millió magyar ember is. A Székely zászló körüli vegzatúrához hasonló kisstílű szívatásokban megnyilvánuló soviniszta tahóság nagy részüknek nem lenne ínyére – és ezért aztán Johannistól se várható.

Az előrelépés megkérdőjelezhetetlen – vágná rá erre Pintér Attila. Mi meg éppen úgy húzhatjuk a szánkat, mint akkor, amikor Pinyőt hallgattuk egy újabb elbukott mérkőzés után. Csakhogy azért ennek a választásnak van, vagy legalábbis lehet egy olyan eredménye is, ami jócskán túlmutat azon, hogy ki, és milyen politikát fog folytatni Románia államfőjeként.

Johannis ugyanis ezt a meccset soha nem nyerhette volna meg, ha nem lett volna egy olyan vesztes helyzetben is kitartó, egységes és lelkes tábora, mint Erdély. Az új államfő ultrái az erdélyiek – méghozzá származásuktól, nemzetiségüktől szinte teljesen függetlenül. És ebben a történetben már nem is az a lényeg, hogy kinek szurkoltak – hanem, hogy együtt szurkoltak. Tegnap este, és az azt megelőző hetekben sok százezren életükben először érezték, hogy kolozsvárinak, temesvárinak, nagyváradinak, vagy brassóinak lenni valami más minőséget jelent, mint craiovainak, konstancainak, vagy bukarestinek. Hogy Erdély nem pusztán földrajzi fogalom, hanem identitás is. Az volt az ezeréves Magyarországon belül is, és Trianon után, egy civilizációs törésvonalon egyensúlyozva, még inkább az.
Ahhoz, hogy bármilyen önrendelkezés megvalósulhasson, először Erdély hétmillió lakójából legalább ötmilliónak el kell magyarázni, hogy mit is jelent erdélyinek lenni. Tegnap sokan, sokkal közelebb kerültek ehhez. És ez sokkal fontosabb, mint Johannis győzelme, vagy Ponta veresége. Bár azért valljuk be, az utóbbit jó volt látni…

[Balogh Gábor – Jobbegyenes]
Címkék: Iohannis
Impresszum