2014. december 1. / 18:33

Ide jutottunk, itt tartunk

Egy, a Wikipédia szerint „költő, író, szerkesztő” kolozsvári pennarágó, akiről ne kérdezzék, hogy mit írt eddig, mert életműve számomra és a romániai magyarok 99,99 százaléka számára teljességgel ismeretlen, nos, ez a szerencsétlen flótás egyetlen dologról híres vagy inkább hírhedt, tudniillik arról, hogy pár évvel ezelőtt balliberális elánnal rontott rá a nemzet sorsa iránt aggódókra azzal, hogy neki nem fáj Trianon. Mert azon ő és eszmetársai, sőt egész nemzedékük már rég túltette magát.

Illusztráció
Illusztráció


Olyannyira, hogy újabban még hozsannázza is Trianon átkos, máig ható következményeit. Mint amilyen az erdélyi magyarság elnemzetlenítése, asszimilációja. A fickó az RMDSZ központi szócsövében (hol másutt) azon morfondírozott a minap, hogy a nyelv- és identitásvesztés köztes állapotában vergődő erdélyiek számát gyarapítani kellene. Nyilván a teljes elrománosodásig, beolvadásig a többségi nemzetbe. Ezt írja egy elmélkedő cikkében: »„Te pup, drága lelkem.” Erdélyben (és a Partiumban meg a Bánátban) sokan élnek olyanok, akik így búcsúznak el, és nem volna jó, ha a számuk csökkenne.« Lelkendezve dicséri a vonaton elkapott eme mondatot is: „Stai liniştită, nu sunt aşa de adormit. Szia! Puszikállak.” Merthogy ez az igazi transzszilvanizmus bizonyítéka, a többnyelvűségé, multikulturalizmusé, toleranciáé. Szerinte.

Pedig nem az. A kevertnyelvűség annak a csángósodási folyamatnak a jele, ami például a moldvai magyarság elrománosodásához vezetett, s amely immár a vége felé közeledik. Ez a fajta nyelvromlás az interperszonális kapcsolatokban vert gyökeret, főleg a vegyes házasságokban, családokban. Az erdélyi magyarság drasztikus fogyásának egyik oka – bár ezt szemérmesen még  a demográfusok is el-elhallgatják – az asszimiláció, s ennek legfőbb útja a magyar fiatalok beházasodása népes és virulens román családokba, ahonnan már főként román nemzetiségű, tudatú, kultúrájú utódok kerülnek ki, akik nyomokban még őrzik magyar anyjuk vagy apjuk nyelvét.

A „kolozsvári értelmiségi” által idézett fenti öszvérmondatok egyértelműen jelzik: egy román és egy magyar ember szoros, érzelmi alapú kapcsolatában hangzanak el, amelyben a magyar kifejezések már csupán udvariassági formulák, afféle „engedmények”. Amelyek idővel kikopnak a domináns fél szókincséből…

Nem volna jó, ha csökkenne az ilyen „transzszilvánok” száma? Senki vesztét nem kívánhatjuk, de sajnos a történelmi tapasztalat az, hogy a kettős identitásból előbb kétes identitás, majd pedig többségi identitás lesz, Romániában pedig ez szinte mindig egyet jelent: elrománosodást.

Márpedig nekünk, Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban (nem Bánát, mert az nem magyarul van, író úr!) élő magyaroknak meg kell maradnunk őseink vérén, nyelvén, hitén, ahogy a románoknak is ez a céljuk. Ettől mi még beszélhetünk a románokkal románul, s a románok beszéljenek velünk magyarul. Ha nem tudnak, tanuljanak meg, mi pedig segítsük hozzá őket.

[R. Balogh Mihály]
Impresszum