A második, 2010-ben megválasztott Fidesz-kormány első lépései, a magyar állampolgárság kiterjesztése valamint a trianoni békeparancs évfordulójának a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítása sokat ígértek.



Az ígéreteket csak részben váltották be, e kis írásnak nem tárgya megvonni az elmúlt fél évtized nemzetpolitikai mérlegét. Most, nem sokkal a 95. évforduló után maradjunk az első két fontos és sorsmeghatározó lépésnél. 

Az állampolgárság könnyített odaítélése minden azt igénylő magyarnak fontos nemzetstratégiai lépés volt, akkor is, ha minden mindig, ebben az esetben is vannak visszaélések, ha olyanok is megkapják az állampolgárságot, akik arra érdemtelenek, akik nem tartoznak és nem is tartoztak a magyar nemzeti szolidaritás kötelékébe. A nemzet közjogi egységesítése nemcsak jelszó, nemcsak propagandaszólam, hanem fokozatosan teret nyerő valóság. 

De mi van a másik döntéssel? Aki meghallgatta legalább egyszer a „magyar összetartozás dalának” kikiáltott barackáfás merényletet a közízlés ellen, annak minimum kételyei támadhattak e lépés helyességét illetően. Hát még akkor, amikor megemlékezés helyett sokfelé ünneplésről szóltak a hírek. Trianon emléknapján akkor sem ünnepelhet magyar ember, ha örül annak, hogy a magyarok összetartoznak. 

Ezzel együtt, mindent összevetve ez is helyes döntés volt. Az első Fidesz kormány alatt megtörténhetett, hogy a nemzeti sajtó zászlóshajója, a Magyar Nemzet nagyjából úgy ment el eme évforduló mellett, mintha az egy bármilyen szürke hétköznap lett volna és nem a magyarság újkori történelmének legnagyobb tragédiája. Nos, ez ma már nem történhet meg. Még a baloldal is kénytelen írni valamit róla, persze fröcsögve, gyűlölködve, rágalmazva. (Idei díjnyertes mondat: „Kicsi, jelentéktelen, szegény, vacak országuk lett – de legalább tényleg az övék.” A cím is idézésre méltó, ellentétben a szerzővel, akinek nevével nem szennyeznénk be tollunkat: „1920. június 4. – a magyar nacionalizmus győzelme”, egyébként a hvg oldalain volt (bal)szerencsénk olvasni. Az elmés szerző szerint, ha most szélesre tárjuk az ország kapuit a bevándorlók előtt, újabb Nobel-díjasaink születnek majd.) 

Akkor is fontos beszélni erről a kérdésről, ha ennek apropóján ismét egymásnak feszülnek a más-más világnézetűek. Akkor is, ha a viták sokszor személyeskedésbe torkollnak. Mert nincs rosszabb, mint amit a Kádár-Aczéli kultúrpolitika tett: feledésre ítélte tragédiánkat, nemzedékek nőttek úgy fel, hogy egyszerűen nem tudták, mi történt 1920-ban, s azt sem, hogy a nemzet egyharmada került akkor idegen, ellenséges államok uralma alá. Legalább ennek vége van. 

Legyen Trianon „emlékezetpolitikai ütközetek” apropója, legyen alkalom a nemzetgyalázóknak arra, hogy ismét elmondják véleményüket a magyarok kirekesztő mivoltáról, vagy akár arról, hogy Trianon igazságos volt, mint tette ezt egyik prominensük, de beszéljünk róla, tegyük helyre a kérdést legalább azok agyában, akiknek számít még a nemzet múltja, jelene és jövője, akiknek „Magyarország nem telephely, hanem haza”, akiknek a magyar szó nemcsak eszköz a bennszülött lakossággal való kommunikációra, hanem zászló, hit és erő.

Kánya Imre

[ittHON.ma]

Címkék: Trianon
Impresszum