2015. szeptember 18. / 13:32

A hazugság szalonképessége

Az otthon hallott tanulságos történetek egy életre meghatározhatják az ember ítéletalkotásának irányát egyes kérdésekben, különösen, ha azt a tapasztalat is megerősíti. Hallgatva Victor Ponta gyalázkodást Magyarországgal kapcsolatban a menekültkérdés kapcsán eszembe jutott egy kamaszkoromban hallott eset, ami apámat valóságos kultúrsokként érte.



Egyik Dél-Romániából Temesvárra bevándorolt kollegája hívta meg az otthonába, aki, mint az apák általában, dicsekedni akart a kisfiával, ezért behívta a gyereket és így szólt hozzá: „hallod-e, Ionica, megint hiányzott pénz a pénztárcámból.” Mire a gyerek: „szökjön ki a szemem, én nem nyúltam hozzá.” „Én kicsi románom” (romanas al meu), - mondja erre az apja – „meglopsz és a szemembe hazudsz, na jól van, menj játszani”. Majd a gyermek távoztával azt mondja a házigazda apámnak csillogó szemmel, szenvedélyesen ökölbe szorítva a kezét: „ilyen tökös férfit faragok belőle.”

Persze, tudjuk, előítélet, sztereotípia, nem szabad általánosítani stb. stb.

De azért álljunk meg egy pillanatra, mert egy közösség értékrendje ilyen és ehhez hasonló élethelyzetben alakul ki és jelenül meg. Az értékrend pedig szükségképpen beszüremlik a politikába. Úgy vélem, hogy miközben a hazugság eszközként való alkalmazása a politikában általánosnak mondható az egész világon, a lelepleződés következményeiben van eltérés az egyes kultúrkörök között. Romániában a hazugság, a hamisítás a közélet megszokott része, ha valakit hazugságon kapnak, vállat von és nem csinál belőle problémát. Magyarországon Schmitt Pálnak le kellett mondani, mert évtizedekkel ezelőtt plagizált a doktori cím elnyerése érdekében. Romániában Victor Ponta pozícióban maradhatott. Az érintett politikusok eltérő jelleméből fakadó esetlegesség lenne ez vagy kultúrköri meghatározottság? Az utóbbi magyarázat valószínűbbnek tűnik.

A román politikában bevett gyakorlat a szemen szedett hazugság alkalmazása, a szemrebbenés nélküli tényferdítés, legyen szó történelmi vagy aktuál-politikai kérdésekről. Újra és újra elmondják, leírják, hogy a magyarok meggyilkoltak az 1848-as szabadságharc során 40.000 románt és eltöröltek a föld színéről 242 falut. (Ezek közül sosem említenek bár egy tucatot, holott egy falunak ugyebár van neve, múltja, mi pontosan tudjuk, hogy a románok hol mészárolták a magyarokat Horea idején, 1848-ban, majd 1945-ben. S ezekben az esetekben „mindössze” népirtásról volt szó, nem teljes elpusztításról, mint ők állítják.) Miközben összesen nem volt ennyi áldozat Erdélyben s az is tudható, hogy Avram Iancuék sokkal több magyar mészároltak le a legnagyobb brutalitással, nem kímélve gyermekeket s asszonyokat sem, mint amennyi románt megtorlásképpen a honvédek megöltek. De a példák hosszú sora említhető, amikor a román politikusok egyszerűen letagadják a napot az égről, talán a leginkább idekívánkozó példa az autonómiának anakronisztikus, középkori megoldásként való emlegetése, holott a mai Európában kapásból felsorolható féltucat működő autonómia, Olaszországtól Finnországig.

Most Victor Ponta nem átallja az állítani, hogy Románia emberségesebben bánna a menekültekkel, mint Magyarország, ahol „botokkal terelik és sorszámmal látják el őket”. Miközben a helyzet az, hogy egyik oldalról a menekültnek nevezett megszállók ostromolják erőszakkal a magyar határzárat, a botokkal terelés hangulatkeltő rágalom, a regisztráció pedig Uniós kötelezettsége Magyarországnak, ami adott esetben Romániát is terhelné.

Ponta pontosan tudja, hogy hazudik, de szemrebbenés nélkül megteszi.

Megteszi, mert megteheti, mert abban a kultúrkörben, ahonnan ő származik, a leleplezett hazugság nem szalonképtelenít, de még csak meg sem szégyenít.


Borbély Zsolt Attila
Impresszum